The Dangerous Shadows
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
. WELCOME .
The secrets of Los Angeles
A helyszín Los Angeles. Különös eltűnések történnek a városban, a rendőrök tehetetlenek ez ellen. A rejtély a mai napig tisztázatlan. Nem tudhatod, hogy az árnyak, mikor csapnak le rád láthatatlanul, minden előzmény nélkül. Az embereket, az árnyvadászok próbálják megvédeni, de az eltűnések továbbra is folytatódnak. Te felkészültél a kalandra?

Story.: Selima Howard
Design.: Michelle Flanagan
Rang képek.: Vampire Queen
. CHAT .
. THE MONTH ...
Latest topics
» Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06 2013, 09:44 by Vendég

» The Originals
Pént. Jún. 07 2013, 00:09 by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31 2013, 02:14 by Vendég

» My life Arts
Szomb. Ápr. 20 2013, 01:50 by Vendég

» American Horror Story
Szer. Ápr. 17 2013, 05:39 by Vendég

» Daily Diaries ~ Vámpírnaplók
Szomb. Ápr. 06 2013, 23:51 by Vendég

» do you know who i am?
Szer. Ápr. 03 2013, 03:50 by Vendég

» Szent Johanna Gimi
Vas. Márc. 24 2013, 01:53 by Vendég

» bite my tongue - anglia, chichester - vampire knight alap
Csüt. Márc. 21 2013, 05:42 by Vendég

Top posters
Julian Griffiths
 
Allie Campbell
 
Amelia Withebert
 
Chloé Virginia Simmons
 
David Howard
 
Selima Howard
 
Michelle Flanagan
 
India Hunt
 
Vanessa Simmons
 
Mark Valentine
 
Best Friends
secretofla





secretofla
FRPG Top Sites

Share | 
 

 The consequences of delay ~ Sea & Nate

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Nathaniel Rutherford
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 02.

TémanyitásTárgy: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Kedd Júl. 17 2012, 02:12


Chelsea Lauren Duvall
~ That which we call a rose. By any other name would smell as sweet.~

Cipőkopogás…
Halk, angyali nevetés…
Ezüst szőke fürtök…
Orgona illat…
Hallom, ahogy a nevemen szólítasz, látom, ahogy kitárod felém két ölelő karod, majd felébredek, s rájövök mind ez csak álom volt. Egy álomkép, egy látomás, hazugság és ámítás. Hónapok óta kínoz egy álom, édesanyámat látom, hallom majd hirtelen semmivé foszlik én, pedig egyedül maradok a vaksötétben, kisfiúként. Újra és újra így megy ez. A kép tökéletes majd egy szörnyű sikoly és mindennek vége. Akár csak Neki.


Ahogy feleszméltem a gondolataimból halk kopogásra lettem figyelmes az ablak irányából. Esőcseppek milliói áztatták az üveget, majd tompa puffanással váltak semmivé az aszfalton. Odakint már sötét felhők fedték a horizontot amerre csak a szem ellátott, a város lassan ébredezni kezdett. Los Angeles akár csak Amerika nagy része fordítva működik. Míg napközben nyugodtabb, csendesebb éjszakánként bontakozik csak ki igazán helyet adva a vad buliknak, a tombolásnak, a bűnnek. Régebben imádtam nézni az éjszakai tájat, megfesteni megannyi szögből a fény kavalkádot, melyet az utcai lámpák, a neon reklámok és a csillagok biztosítanak, most azonban minden éjjel elfog a nyugtalanság. Felkeltem a kanapéról ahol eddig pihentem majd az ablakhoz léptem és a keretnek támaszkodva meredtem bele a látványba. Los Angeles egyik elit negyedében lakom, hatalmas változás ez ahhoz képest ahonnan annak idején kezdtem. Minden áldott nap eszembe jut Bronx, a kis lakás melyben édesanyámmal éltünk, az a sok vér és verejték melynek árán, úgy ahogy kilábaltunk a nyomorból, az a sok áldozat amit anya hozott értem és az a szemétláda aki csak akkor bukkant fel amikor anya már nem volt többé… A kezem akaratlanul is ökölbe szorul ahogy felrémlik milyen úton – módon találkoztam először az apámmal s, hogy azóta sem hagy nekem nyugtot. 22 évesen akar megtanítani arra, hogyan legyek olyan, mint ő. Lenézi, amit csinálok, lenéz engem is, nem lát mást csak egy bronxi suttyót, akiből egy sznob ficsúrt akar nevelni, aki később majd a nyomdokaiba léphet. Erre vagyok csak jó a szemében.

Ismét elmerengtem, elvesztem a gondolataim tengerében, csak a falióra hangja rázott fel, ami éppen elütötte a nyolcat. Mintha csak varázsütésre magamhoz tértem volna mély révületemből, s hirtelen arcul csapott volna a valóság. A tekintetem a számlapra siklott melyen kegyetlen gyorsasággal haladt a másodpercmutató.
Késik…
Fél órája itt kellene lennie…


Nem is tudom pontosan miért vállaltam el, hogy megfestem egy lány portréját, hiszen nem ez a munkám, más vonalon szoktam haladni, szabadabb a mozgásterem, egyszerűen… mégsem bírtam ellenállni a felkérésnek, amikor Franciaországból érkezett megbízás egy kedves idős házaspártól. Oké az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt a lányt én már számtalanszor láttam galéria megnyitókon, puccosabb bálokon, társadalmi eseményeken és sikerült megfognia magának. Azok a gyönyörű tengerkék íriszek melyek egyből rabul ejtették a figyelmemet, lebilincseltek nem mennek ki a fejemből. Időről időre megpróbálkozom vele, hogy hasonló színt keverjek ki a festékeimből, de sosem sikerül annyira egyediek. A méz szőke fürtjei mik ezüstösen csillannak meg a napfényben angyalivá, varázsolják bájos arcát. Istenem mit művelek? Nem álmodozhatok egy megrendelőmről. Micsoda abszurd helyzet, ahogyan az is, hogy több mint fél órája késik.

Hogy addig is elfoglaljam magam, míg megérkezik, behúztam a függönyöket a műtermemben, előkészítettem a vásznat, az ecseteket, a jegyzetfüzetemet, ceruzát és átvettem egy fehér inget, hogy még se pólóban lásson rohangálni, ha már egyszer művészféle lennék. Nem tudom, meddig jutunk ma, pláne nem úgy, hogy ennyit késik, lehet, hogy csak vázlatot tudok összerakni és az érdemi munkába, már nem kezdünk bele, de valahogy nem is bánom, mert így többször kell majd eljönnie. Mikor mindennel kész lettem leültem az ablakba, és az utcát kezdtem fürkészni, hátha egyszer csak megpillantom Őt.

Egymás után haladtak el az emberek az utcán, mégis amikor megpillantottam azt a jellegzetes ezüst szőke hajzuhatagot, azt a légies, kecses mozgást, a felpillantó tengerkék íriszeket mintha csak kiürült volna az utca, csak őt láttam magam előtt. Minden más olyan jelentéktelenné vált miután ő a látóterembe került, ami már – már riasztó a számomra tekintve, hogy nő még nem volt rám ilyen hatással… eddig!
Nem kellett sokáig várnom hamarosan már meg is ütötte a fülemet a kaputelefon csengése én, pedig sietve ott is teremtem mellette.
- Jöjjön fel, legfelső emelet. – szóltam bele a mikrofonba majd lenyomtam az ajtónyitó gombot.

Míg vártam, hogy a lift felhozza őt hozzám, gyorsan körbe pillantottam, hogy minden rendben van e. Mivel nem vagyok egy rendetlen természet szerencsére a lakásom és a műterem mindig alkalmas vendégek fogadására, nem kell szégyenkeznem, ráadásul, hogy az egész emelet az enyém, még több teret biztosít a számomra. Kényelmesen elférhetek. Az ajtóhoz léptem mihelyst meghallottam a cipőkopogást a folyosóról. Kinyitottam majd egy barátságos mosollyal fogadtam a lányt miközben lélektükreimet mélyen az övéibe fúrtam.
- Elkésett Ms. Duvall, remélem, van elfogadható mentsége. – jegyeztem meg kihívó hangon, miközben beengedtem, majd becsuktam mögötte az ajtót.
- Érezze otthon magát. Megkínálhatom valamivel? Gyümölcslé, ásványvíz, esetleg vörösbor? Talán még pezsgő is akad, itthon ha arra vágyna… - érdeklődtem jó házigazda módjára.
- Nem tudom mennyi ideje, van, lehetséges, hogy ma csak alapozni tudunk, megbeszélni mire gondolt, vázlatot készíteni stb.,

Words.: 814
Outfit.: Here
Music.: t.A.T.u – Stars
Notes.: Remélem tetszik Cicc Razz

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Chelsea Lauren Duvall
Különleges
Különleges
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 11.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Kedd Júl. 17 2012, 05:51



Sejtelmes fények töltik be a teret. A gyertyalángok, különböző alakzatokat vetnek a falra, szemkápráztatóan. Vanília és mandula illata keveredik. Egyetlen laza mozdulattal csúsztatom le selyem köntösömet a bársony puhaságú bőrömről. A padlóra siklik, és megállapodik rajta. A kádba lépek. Elnyel a víz. A víz, mindenki legelső szeretője, végigborzolja érzékeimet, mint mindig, ha befogad, ha belehatolok. Lágyan körülölel, felkutatja zugaimat, minden pórusommal őt érzékelem. Együttlétünk most is érzéki. Szétárad ereimben a megkönnyebbülés. Lerobbantja izmaimról, agyamról a feszültség abroncsát. Ajkaimat egy sóhaj hagyja el, aminek hatására az egyik gyertya lángja kialszik. Elmerülök a forróságban, érzékeim kéjes örömmel fogadják ezt a döntésemet. Szőke hajam hullámokat vet a víz alatt, én pedig kinyitom a szemeimet. Ilyenkor mindig megváltozik a világ. Egy teljesen más szemszögből tekinthetek fel a plafonra, amit csak a gyertyák gyenge fénye világít meg. Úgy érzem magam, mintha egy forró, kellemes szerető ölelő karjaiban feküdnék, mely minden egyes porcikámat felfedezi, újra és újra. Ellazulok, lehunyom szemeimet. Csak hosszú percek elteltével bukkanok fel a víz alól, és szívom a tüdőmbe az éltető levegőt, ami most tele van illatokkal, érzékiséggel. Szempilláimon vízcseppek reszketnek, szivárványosak, akár hajnali napfényben a pókhálón ragyogó harmatcseppek. A víz minden egyes mozdulatomat hűen követi, második bőrként tapad rám, soha el nem hagyván, amíg az ő birodalmában tartózkodom.

Az idő lassan, megnyugtatóan hömpölyög a számomra, nem érzékelem azt, hogy mennyi ideje is tartózkodom az illatos vízben. Végtelenül ellazultan, csukott szemekkel fekszem a forróságban. A gondolataimat szabad útjukra engedem. Csak akkor nyitom ki újra íriszeimet, amikor a körülöttem lévő melegség, hűlni kezd. Felkelek, és magamhoz húzok egy puha törülközőt. Alaposan szárazra törlöm a bőrömet, már-már simogatóan, utána beburkolózom újra magamra, veszem a fekete köntöst. Megkötöm a derekamon, és kilépek a szobámba. Kitekintve az ablakon, már látom, hogy lezuhant az alkonyat. Az eső csöpörögni kezdett, az éjszaka, pedig megérkezett. Ekkor pillantok először, a szobában álló órára. Már most késésben vagyok, mégsem gyorsítok a mozdulataimon. Megszárítom a hajamat, testápolóval bekenem a testemet, és csak utána lépek a szekrény elé, és választok ki egy
fekete ruhát ami szinte úgy idomul a testemhez, mint nem olyan rég, a víz. A szemeimet kihúzom, hogy még jobban látni lehessen a kékségüket, ajkaimat szájfénnyel teszem még érzékibbé. Felveszem a táskámat, és lassú komótos léptekkel indulok el az úti célom felé.

Simogató, fekete éjszaka hömpölyög idekint, csak az eső lágy szemerkélése rontja el a hatást. Esernyőmet magam fölé tartva megóvom magam a csapadéktól, magas sarkú cipőm koppanásait elnyeli a zaj, ami fogad, ahogy kiléptem az ajtón. Az emberek tömegei vannak még most is az utcákon, az eső ellenére. Vidám, mosolygó, vagy éppenséggel szomorú, komor arcokkal találkozom, miközben sétálok. Sokszor belegondolok, milyen lehet ezeknek az illetőknek az élete. Például a velem szemben jövő fiatal lánynak mosoly van az arcán, de szemeiben szomorúság csillog. Telefonon beszél valakivel, hangjában félelem bujkál. Talán épp most határozza el magában azt, hogy nem akar többé látni valakit. Vagy egészen más lehet a dolog hátterében. Nem tudhatom. Az égből hulló cseppek hatására, ragyog az aszfalt. Elkap a vágy, hogy elhagyjam ezt a várost is, pusztán csak azért, mert nagyváros, mert naponta újratermeli mocskát, őrületét, monotóniáját, mert füstbe bugyolálja, és gyakran megfojtja magát embereivel, és fáival együtt. De nem tehetem. Nem térhetek vissza Champagne smaragdzölden izzó dombjai közé, a számomra oly fontos kastélyba, ami gyerekkorom meséit, és álmait őrzi híven. Nem tehetem, mert egy őrült már ott is rám talál, már ott sem lehetek biztonságban, és nem szeretném, ha az álmaimat millió darabra törné össze. Mert csak ott érezhetem magam gyerekként.

Visszatérek elveszett gyerekkorom bűvöletébe. Az utazásokra emlékezem, amiben részt vettem. A különböző kalandokra, amik megédesítik az emlékeimet. Édesapám ragyogó mosolyára, amikor rám néz, és a büszkeségre, ami mindig feltűnik a szemeiben, amikor csak találkozik velem. A nagyszüleim kedvességére, a mézédes pezsgőre és borra, amit végtelen szeretettel készítenek el. A szőlő ízére. A tengerre, ami szinte végig követte az egész életemet. Az ölelésekre, és a bizonytalan első csókra Svédországban, Sventől. A félelemre, amit akkor éreztem, mikor az ajkai az enyémhez értek. A bizonytalanságra, és az izgalomra, a rengeteg újfajta érzésre. Ezekre mind szép visszaemlékezni, mert a lényembe ivódtak. Ha szomorú vagyok, bármikor elővehetek egy emlékképet, aminek a hatására ajkaim mosolyra húzódnak. És talán egyszer… talán egyszer, így még önmagamat is képes leszek felfedezni, haloványan bár, de biztosan. Ha rátalálok arra, aki valójában vagyok, akkor már teljes életet tudok élni. Semmi másra nem vágyom. Elhal a cipőkopogásom. Állok, leeresztve az esernyőt, engedem, hogy az esőcseppek az arcomat érjék. Felélénkít. Megbabonáz. Rabul ejt. Már nem látom gondként azt, hogy a városra zúdítja tisztaságát. Pár pillanat elteltével az előttem álló házra tekintek, és újabb, most már egészen más mosoly tűnik fel az ajkaimon. Megérkeztem.

A kaputelefonhoz lépek, tekintetemmel megkeresem azt a nevet, amire nekem szükségem van. Szinte borzongat a hang, ami megszólal, utána, pedig közvetlenül nyílik is az ajtó. Belépek, és a legfelső emeletre megyek. Cseppet sem sietek. Amint a folyosón pár lépést teszek a megfelelő emeleten, kinyílik az ajtó, és máris felismerően csillannak meg a szemeim. Többször is láttam már, de soha nem sikerült még beszélgetésbe elegyednem vele. Most itt a rendkívül kínálkozó alkalom. Amikor a szemeimbe néz, kihívóan viszonzom a pillantását.
- Tudom, elnézését kérem. Nincs elfogadható mentségem, azt hiszem, elszenderedtem a kádban. – Húzódnak egy újabb mosolyra az ajkaim, és belépek a lakásba. Kifejezetten tetszik a berendezés, habár a véleményem nem látszik az arcomon.
- Köszönöm. Egy pohár bort elfogadnék. – A borral, és a pezsgővel bármikor le lehet venni a lábamról. Ezek az én gyenge pontjaim, mert annyira szeretem, az otthoni megszokott ízt, hogy teljesen belebódulok.
- Időm, mint a tenger. Nem sietek sehova. Csakis öntől függ, Mr. Rutherford, hogy mennyi időt szán rám. – Kihívó a hangom. Az ő hangja, továbbra is lenyűgöz. Élőben még jobb, mint amit lent hallottam. Olyan, mint egy mélytengeri áramlat. Borzongtató, sötét, magával ragadó. Odakint vastagodik az est.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nathaniel Rutherford
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 02.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Kedd Júl. 17 2012, 09:25


Chelsea Lauren Duvall
~ That which we call a rose. By any other name would smell as sweet.~

Mióta csak először megpillantottam álmodozom arról a pillanatról, hogy egyszer majd személyesen is beszélhetek ezzel az égi tüneménnyel nem csak néhány röpke sóvár pillantást, vethetek az irányába, s most az égiek végre valahára meghallgatták néma fohászaimat, és hozzám vezették Őt. Olykor – olykor bátorkodom eljátszani a gondolattal, hogy mi van akkor, ha azokon a bizonyos, különleges alkalmakon, amikor tekintetünk összefonódott és nem eresztette a másikat ő ugyan olyan mohón kapott a lehetőségen akár csak én. Ugyan azzal a csillapíthatatlan szomjjal küzdött, mint én, sóvárgással még egy pillanat után amit „kettesben” tölthetünk el. Mert bizony így volt, akárhányszor csak megjelent a színen számomra megszűnt minden és mindenki, csak őt láttam, csak ő járt a gondolataimban, csak utána epekedtem. Álmaimban gyakran megjelent akár csak a gondolataim között festés közben. Istenem hányszor is próbáltam őt megörökíteni emlékezetből, de a képek sosem tükrözték hűen a szépségét, mindannyiszor a tűzben végezték, hogy a lángok emésszék fel őket hitványságukért. Most itt áll előttem, orcáján s ajkain ott pihen a gyermeki mosoly miközben nem is, keres mentséget tettére, szimplán csak közli velem, hogy elszenderedett a kádban. Mily egyszerű, őszinte lélek… vagy talán csak ostoba? Félórányi késést ezzel magyaráz? Nem tudja hát, hogy ezzel áthág minden nemű udvariasságot, már – már pimaszságnak minősül az illyes fajta felelet? Balga leány, bár meg lehet, sőt ez tűnik inkább valószínűnek, incselkedik velem. Úgy… hát ez esetben garantáltan nem maradok adósa. Óvatosan nyúltam a kezéért majd egy lehelet finom, szinte alig érezhető csókkal illettem a kézfejét.

A következő pillanatban máris a konyhában teremtem, hogy a hűtőből elővehessek egy finom, testes vörösbort mely véleményem szerint tökéletesen illik a lány egyéniségéhez. Pikáns… mámorító… akár csak ő. Elővarázsoltam a szekrényből két borospoharat majd töltöttem magunknak. Visszatértem hozzá és felé nyújtottam a sajátját, ám amikor nyúlni készült felé egy pillanatra elhúztam a poharat, közelebb hajoltam hozzá, íriszeimet pedig az ő lélektükreibe fúrtam.
- Jól vigyázzon Ms. Duvall kit haragít magára… mert a művész bosszúja a legkegyetlenebb. – mondtam szinte még a suttogásnál is halkabban, véres komolysággal a hangomban, csak eztán nyújtottam át neki a poharat majd kortyoltam bele az édes nedűbe. Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust, ha már egyszer itt van, a közelemben ki akarom élvezni minden egyes pillanatát annak az időnek, amely megadatott számunkra.
- Nos… hogy ízlik a bor? – érdeklődtem miközben hátráltam egy lépést és nekidőltem falnak, hogy még jobban szemügyre vehessem őt magamnak.

Az alakja egyszerűen leírhatatlan az általunk jelenleg ismert szavakkal, s bizony szentül hiszem, hogy magának a híres ékesszólónak, William Shakespeare – nek is meggyűlt volna a baja vele, ha abban a kegyben részesül, hogy saját szemével láthatja, s örökítheti meg egyik híres művében. Olyan karcsúnak, törékenynek hat, hogy szinte már – már bűn, vétek hozzáérni, érinteni azt a bársonyosan finom bőrt mely körülöleli egész testét. Bár lennék sál a nyakában, öv a derekán vagy kesztyű azokon a finom kezein, hogy akár csak egy pillanatra is, de érinthessem őt. Ez a fekete ruha tökéletesen rásimul, kiemeli alakjának minden egyes kis részét s nem kissé bűnre, csábítja a fantáziámat mely, már azt találgatja, vajon mit rejthet még a csábos öltözék alatt. Vajon szándékosan öltözött így, hogy elcsavarhassa a fejemet? Vagy egészen véletlenül, mit sem sejtve arról, mire is képes ezzel a férfi nemnél? Ilyenkor átkozom a sorsot, hogy bizony nem aktot rendel tőlem… „Telle est la vie.”

Csak akkor eszmélek fel a gondolataimból, amikor Chelsea ismét megszólít, ajkaim pedig kihívó mosolyra húzódnak.
- Kisasszonyom öné vagyok, míg csak óhajtja – mondom színpadiasan, miközben széttárom két karom jelezvén, hogy nincs mi mást tennem.
- Ellenben… jól gondolja, meg miket beszél, egy művész nem ismeri a fáradtságot, sem az időt így képes lennék akár önt holnap reggelig is itt tartani, ha nem tovább. – ez utóbbi mondatot ismét csak véresen komolyan mondtam, hiszen a művészettel, mint olyannal sosem szokásom tréfálkozni.
- Foglaljon helyet, kérem, mondja el nekem milyen jellegű képre gondolt. – ültetem le a kényelmes bőrkanapémra, jómagam pedig vele szemben a kis asztalra ülök le, hogy miközben beszél alaposabban, szemügyre vehessem, megfigyelhessem minden egyes kis rezdülését, gesztusát. Figyelmesen hallgatom mit is vár tőlem tulajdonképpen, majd amikor végez közelebb, hajolok hozzá, szinte pár centire csak az ajkaitól.
- Úgy vélem mindez kivitelezhető ám, nekem is lenne egy kérésem. – elővettem a zsebemből egy tiszta, fehér, selyem zsebkendőt és felé nyújtottam.
- Kérem, törölje le a sminkjét hiszen… minek fedné el azt, ami már így is tökéletes? – kérdeztem halkan miközben az ujjammal gyengéden végig, cirógattam az arcát, a mondat végén pedig óvatosan az orrára koppintottam.
- Legyen természetes a kép, egyet ért velem? – vontam fel a szemöldökömet majd meg sem várva a válaszát a jegyzetfüzetemért nyúltam. A múzsa megjelent hát s homlokon csókolt, vétek lenne tovább vesztegetni minden egyes másodpercet, amikor azt munkával is eltölthetném…
- Vacsorázott már? Nem éhes Ms. Duvall? Mert ha valóban hozzám kíván alkalmazkodni, és bármeddig maradna bizony velem, kell ennie. A környéken számos étterem megtalálható, rendelhetünk bármit, amit csak megkíván. – a tekintetemet újra összefontam az övével.
- Minden csak egy szavába kerül. – a végét direkt hagytam meg kétértelműnek, kíváncsi vagyok mi lesz a reakciója, illetve, hogy mit tartogat még számunkra ez az este.

Words.: 836
Outfit.: Here
Music.: Santana - Smooth
Notes.: Just for you ♥

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Chelsea Lauren Duvall
Különleges
Különleges
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 11.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Szer. Júl. 25 2012, 02:50



Sokszor láttam. Megfigyeltem, hogy rengeteg nő nemű kering körülötte, úgy, mint a nap körül a bolygók. Elszakadhatatlanul, mégis kellő távolságban. Talán én is egyike voltam ezeknek, még akkor is, ha akaratlanul történt mindez. Ösztönösen kerestem a tekintetét, amikor ilyen eseményeken megjelentem, és félszemmel mindig őt kerestem az emberek között. Fogalmam sincs, mi fogott meg benne annyira, hogy képes volt felkelteni az érdeklődésemet. Annyi férfi próbálkozott már nálam, rózsákkal, rajongással, romantikával, de nekem egyik sem kellett. Éreztem, hogy csak a hírnév, a csillogás, és a hatalmas gazdagság vonzza őket. Bizalmatlan vagyok, az emberekkel szemben, mert soha nem tudhatom, hogy engem, vagy a pénzemet szeretik. Ráadásképp… még mindig nem lehetek biztos, hogy nem-e egyik másik karakterbe szerelmesek, amit én eljátszom. Annyi kétes gondolat szokott tolongani a fejemben, minden egyes nyilvános szerepléskor, bálon, jótékonykodáson, vacsorákon, premiereken… hogy alig tudok arra figyelni, amiért valójában ott vagyok, ahol. Amikor Vele futok össze, az mindig más. Mikor összekapcsolódik a tekintetünk, már nem ott vagyok ahol. Felforr a levegő, elfeledkezem azokról, akikkel addig beszélgettem. A testem reagál, mosolyom őszintévé, meleggé válik, felolvad az addigi jeges, hazug mosoly… amiről csak én érzem, hogy az. Szemeim csillogása mindent elárul, ahogy az akaratlanul tett reakcióim is. Az, hogy kezemmel, a hajamat simítom végig, vagy dobom hátra, hogy ajkaim szinte sokkal teltebbnek, pirosabbnak látszanak, mint azelőtt. Lehetséges lenne, hogy már pusztán a kisugárzása is felizgatna? Gondolataimból, csak az ragad ki, hogy megérzem a kezemen, a bőre melegségét, nem sokkal később pedig az ajkait is, ha csak egy pillanatra. Habár, a kézcsók csak átröppent a kezemen, úgy, mint egy lepkeszárny véletlen érintése, mégis szinte felforr a bőröm, ennek következtében. Arcomon, csak egy pillanatnyi érzelem látható, talán a vágyakozás egy aprócska árnya… de alig észrevehető.

Nem sokat kell várnom az italra, mert számomra elképesztő gyorsasággal, már újra meg is jelenik a színen. Bár lehet, hogy gondolatban még mindig azt a kézcsókot éltem át újra és újra. Már épp nyúlnék a csábítóan vörös italért, amikor elhúzza előlem a poharat, és közelebb hajol. Szavai, habár látom, hogy teljesen komolyan gondolja, nem ijesztenek meg. Sőt! Mélyen viszonzom a pillantását, mélykék szemeimben fények villódznak, amik képesek bárkit elnyelni. Ajkaimon egy kis mosoly tűnik fel, ami már-már kihívó, mégis, egy hajszál még elválasztja ettől. Nem hátrálok meg, én is közelebb hajolok hozzá. Ajkainkat mindössze pár centiméter választja el, érezheti a lélegzetvételeimet.
- Ó, igazán? – Kérdezem halkan. Átveszem a poharat, és egy aprót kortyolok belőle. A fűszeres, édesnek tűnő csodaital, selyemként siklik le a torkomon, akár egy eleven kígyó. Még inkább felborzolja az érzékeimet, csak még forróbbnak érzem a levegőt. Ajkaimról, lenyalok pár cseppet, de továbbra is vöröslenek.
- Rendkívül ízletes. – Adok választ a kérdésre. Mint mindig, most is visszarepít az íz a gyerekkoromba. Emlékezetes eset jut eszembe a hatására, mikor először kóstoltam az igazi, üdítő bort. Tizennégy éves voltam. Most is érzem, a dohos, hideg levegőt, látom magam előtt a fahordókat, érzem azt a csodálatos ízt. Az emlékek hatására kipirul az arcomon a bőr, sokkal élénkebb, talán még egy aprócska pillanatig gyermeki is. De ez hamar a múlt ködébe vész, újra.

Pillantásommal újra Nathanielt kezdem el fürkészni. Lélektükreimmel szinte már simogatom, még akkor is, ha távolabb állok tőle, mint ahogy szeretném. Tovább kortyolgatom lassan, kiélvezve a vörösbort. Ez valahogy mindig is az érzékiség egyik alapkellékének számított nálam, ahogy a pezsgő is. Érdekes… hogy egyáltalán nem számítottam semmi nagy dologra ezzel kapcsolatban. Most pedig itt vagyok, és minden érzékem tökéletesen elemében van, és úgy nézek a férfira, mint a következő prédámra. Bár igyekszem a gondolataimat a lehető legmélyebbre elrejteni előle. Hamarosan az utolsó kortyokat is eltűntetem a pohárból és észre, sem veszem, hogy jó pár perc eltelt a szemlélődésem óta.
- Hmm. Ezzel jó tisztában lenni. – Megint csak kihívó a hangom egy csöppet, felgyulladó fantáziám nem hagy nyugodni. Egyre jobban erősödik bennem az az érzés, hogy kell nekem.
- Nem bánom, ha itt kell maradnom. Csak délután lesz egy kis dolgom, amit el kell intéznem. – Pontosabban akkor lesz egy forgatás, de soha sem szoktam ezt nyíltan kimondani, csak azoknak a közeli ismerőseimnek, akik megszokták már, hogy nem átlagos az életem. Én nem szoktam azt mondani, hogy most, találkozom a barátnőimmel, mert erre nincs időm. Nincsenek is igazi barátaim, csak látszatból vannak mellettem az emberek, hogy a hírnevemben tündökölhessenek mindenki előtt. Hogy kövessék őket is a rajongóim, a fotósok, újságírók… reménykedve abban, hogy ők is a címlapra kerülhetnek velem együtt. Épp ezért… inkább otthon töltöm az időm nagy részét, vagy a tengerparton, és csak a forgatásokon viselem el magam körül az embereket. De ez a helyzet, most kicsit más… kifejezetten jól érzem magam a férfi közelében.

Engedelmeskedem, és leülök a kanapéra. Lábaimat keresztezem, aminek a hatására, kicsit felcsúszik a szoknyám, még többet felfedve hosszú végtagjaimból, de észre sem veszem.
- Ismeri azokat a képeket, amik a kastélyokban szoktak lenni, ábrázolva a régi-régi rokonokat? – Teszem fel halkan a kérdést.
- Hasonlóra gondoltam. A nagyszüleim azt szeretnék, hogy örökre úgy emlékezhessenek rám, mint amilyen most vagyok. Életem fénykorában… a karrierem csúcsán. – Elgondolkozva simítok ki egy tincset a szemeimből.
- Valószínűleg úgy fognak velem dicsekedni, mint Pierre bácsival, aki híres vadász volt a családban. Elő kell vennem a jó, és bűbájos kislány szerepemet. – Mosolyodom el újra. Amikor arra kér, hogy töröljem le a sminkemet, habozás nélkül bólintok, és egy halk köszönöm kíséretében megszabadulok a festékektől. Ajkaim továbbra is piroslanak, szemeim élénken csillognak, mosolyom, pedig nem tűnik el az arcomról.
- Ön a művész, én csak alkalmazkodom. – Jegyzem meg. A keze érintése az arcomon, olyan, mintha csak egy lágy fuvallat simogatott volna végig, egy hideg, nagyon hideg téli éjszakán. Ez az simítás mégis forrónak tetszik. Varázslatos, megigéző… és megint csak kipirul az arcom, ami csak még természetesebbé, élővé teszi a bőrömet.
- Nem vacsoráztam, mert teljesen elnéztem az időt, mint tudja. – Pillantásom az övére tapad, követem minden rezzenését.
- Vigyázzon mit mond, végül még a szaván fogom. – Csintalanabb lesz a mosolyom, és kicsit még az ajkaimba is harapok, aminek hatására, csak még vörösebbnek tűnnek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nathaniel Rutherford
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 02.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Vas. Júl. 29 2012, 03:24


Chelsea Lauren Duvall
~ That which we call a rose. By any other name would smell as sweet.~

Kész, most már teljes bizonyossággal állíthatom magamról, hogy eddig még egy nő sem volt rám olyan hatással, mint Chelsea. Akárhányszor csak a közelemben van, felforr a vérem, a gondolataim folyamatosan körülötte forognak, nem bírok magammal, túlságosan is erőt vesz rajtam a vágy, hogy megszerezhessem magamnak, hogy birtokolhassam ezt a kincset, egyes egyedül csak én. Nem tudom, miért vonzódom hozzá ennyire, hiszen lássuk be a világ tele, van gyönyörű nőkkel, nálánál híresebb, befolyásosabb személyekkel mégis… az a misztikum mely körülveszi őt, arra késztet, ne nézzek másra, minden figyelmemet egyedül neki szenteljem. Minden vágyam, hogy egy napon végre belelássak a gondolataiba, megértsem, mit miért tesz, s megmutathassam neki mindazt, aki én vagyok. Milyen szép is lenne.

Kezdem elveszíteni a fejem, de erről egyedül csakis ő tehet. Nem tudom, hogy szándékosan teszi e ezt velem, vagy teljesen önkéntelenül mégis minden egyes apró kis mozdulatával, gesztusával csak egyre inkább felizgat. A szívem borzasztó hevesen ver, levegőt is alig bírok venni. Úgy érzem a levegő teljesen felforrósodott körülöttünk, erre pedig csak rá tesz egy lapáttal, amikor megérinthetem, s a bőrünk összeér. Hiába minden igyekezetem, hogy megőrizzem józan gondolataimat, s a rám jellemző profizmussal kezeljem ezt az esetet is, csak nem sikerül kivernem a fejemből, a megjelenő, sötét, bűnös gondolatokat. Miközben a lány éppen azt meséli nekem, hogy pontosan milyen portrét is, képzelt el magáról a gondolataim akaratlanul is messzire kalandoztak a témától s ahelyett, hogy a képet tervezném a fejemben magam előtt, látom, amint egyszer csak felpattanok, magamhoz rántom, majd hosszú, szenvedélyes csókba forrasztom össze ajkainkat. Heves, mohó csókcsatába bonyolódnék vele, miközben eldönteném a kanapén, s amennyire csak lehetne, hozzásimulnék, hogy érezzem bársonyos bőre puhaságát, illatát… Milyen jó is lenne. Csak akkor eszmélek fel igen csak forró gondolataim közül mikor Sea végez a magyarázatával én pedig csak bólogatok. Bár igaz nem figyeltem oda minden szavára mégis azért valamennyire képben vagyok, tudom általában milyenek a portrék a kastélyok falain, majd én is igyekszem róla egy olyasmit készíteni.

- Ön és a bűbájos kislány szerep? – az ajkaimon egy szemtelen mosoly tűnik fel miközben a tekintetem végig, siklik az egész testén, szinte már – már simogatva minden egyes porcikáját.
- Megértem, hogy nagyjából mire vágynak a nagyszülei Ms. Duvall mégis… borzasztó kár lenne, ha a festmény nem az ön jellemét, valódi kisugárzását adná vissza, nem gondolja? Néhány év múlva, amikor kíváncsi pillantások tucatjai siklanak majd a festményre, mit szeretne, ha mit gondolnának önről? Hogy egy tökéletes, jó kislány szerepelt a képen vagy egy igazi, határozott, vérbeli, gyönyörű nő? – vontam fel a szemöldököm majd átnyújtottam neki a zsebkendőmet, hogy letörölhesse magáról a festéket. Nem is értem mi szüksége van efféle holmikra, amikor ő természetesen is csodálatosan fest. Hibátlan a bőre, gyönyörűek a lélektükre az ajkai pedig buják, teltek, olyannyira, hogy lemerem fogadni nem egy férfi még ölni is képes, lenne, hogy akár csak egy pillanatra is, de érinthesse őket… nem is beszélve természetesen a teste egyéb tájékairól. Igéző látvány, már – már földöntúli.
- Megmondtam kisasszony, gondolja, meg miket beszél, mert még nem tudja mire vállalkozott ezzel a kijelentésével. – újabb kihívó pillantást küldtem felé majd a vacsora felé tereltem a témát tekintve, hogy megtudtam nem csak én, vagyok éhes, hanem ő is. Más kérdés persze, hogy az én éhségemet nem csillapíthatja holmi étel, mivel én egyedül csak rá vágyom, őt akarom. Ajkaim az ajaki után sóvárognak, annyira szomjazom egyetlen csókjára, mintha csak a sivatagban lennék a tűző napon… olyan szükségem van rá, mint egy korty vízre, mint az éhezőnek egy falat kenyérre. Pokoli kín, hogy tartanom kell magam, nem engedhetek teret vágyaimnak…

Amikor a lány azzal jön, hogy vigyázzak mit mondok, mert a végén még szavamon fog még feljebb korbácsolódnak az érzékeim, teljesen elborít a vörös köd. A tekintetemmel nyomon követem amint ajkai csintalan mosolyra húzódnak, majd kipirulnak apró harapásától. Szívem szerint azonnal leteperném, s minden további késlekedés nélkül a magamévá tenném, mégsem lépek semmit. Oh még mit nem hiszen akkor vége lenne a játéknak ami nagy kár lenne, mivel elkezdtem élvezni a dolgot. Bár igaz még mindig nem tudom, mit is akar pontosan, szimplán csak flörtölni, ingerelni, vagy valóban mást is, de… itt áll előttünk az egész este, hogy ezt kideríthessem.
- Ettől… nem félek Ms. Duvall – suttogtam néhány milliméternyire az ajkaitól, majd belélegeztem bőre andalító illatát. Bátorkodtam egyik kezemmel kisimítani néhány kósza tincset az arcából, s hátravetni a válla fölött, majd az ujjaim hegyével, alig érintve bársonyos bőrét végig cirógattam a nyakát, a kulcscsontját… a vállát.
- Engedje el magát, lazítson Ms. Duvall… bízza rám magát. – suttogtam továbbra is miközben gyengéden eldöntöttem őt a kényelmes kanapén felhúzva egyik lábát, karját a feje mögé téve.
- Adja át magát nekem… - simítottam végig az arcán közelebb hajolva hozzá. Abban a pillanatban, amikor láttam megcsillanni a vágyat szemeiben, tudtam, hogy nem csak én gondolok bűnös dolgokra, mégsem siethetek el semmit, nem akarom elijeszteni. Eligazgattam a tincseket a vállain, majd ha nagy nehezen is, de rávettem magam, hogy elhúzódjak tőle, és helyet foglaljak vele szemben a kis asztalon.

- Tökéletes… maradjon így. – ezzel felvettem a vázlatfüzetemet az asztalról, s a ceruzámat majd, mint valami megszállott kezdtem el megörökíteni a körvonalait. Bár igyekeztem a teljes figyelmemet a rajzra összpontosítani a gondolataimba csak bekúszott egy szemtelen gondolat… most nála van a labda, vajon mit lép?

Words.: 861
Outfit.: Here
Music.: Adele - Set Fire To The Rain
Notes.: Remélem tetszik ♥


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Chelsea Lauren Duvall
Különleges
Különleges
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 11.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Szer. Aug. 01 2012, 05:40





Fogalmam sincs, hogy miért, bolydulnak fel ennyire az érzékeim, ha csak a közelembe jön, vagy a szemembe néz. Ha visszagondolok, ilyen a múltamban még sohasem volt. Tény, hogy nem sok szexuális kapcsolattal büszkélkedhetem, az első sem volt kifejezetten jó emlék, mert ügyetlen, esetlen, és végtelenül zavart voltam… de azért nem áll távol tőlem a buja vágy, és érzékiség. De ennyire még soha nem pezsdült fel a vérem, nem kezdett ennyire hangosan dobogni a szívem, és nem álmodoztam arról, hogy magamhoz rántom, és egyszerűen csak megízlelem az ajkait. Józan eszem kezd leszáguldani egy csúszdán, megállíthatatlanul. Mi történik velem? Mi fog történni az est hátralévő részében, ha már most így reagálok a közelségére? Borzasztó nehezen fogom vissza magam, viszont nem akarom megszakítani a közös kis játékunkat. Mert tény, hogy most olyan férfit találtam, akit nem olyan egyszerű az ujjaim köré csavarni, mint az eddigieket. A bőröm szinte ég, a vágyakozástól, és csak az tudja némiképp elterelni a gondolataimat Róla, amikor arról kezdek magyarázni, hogy milyen képet képzelek el. Amint ezzel végeztem, képzeletem újra felgyullad, mint egy hatalmas máglya. Úgy lángol fel bennem a szenvedély újra, mint ahogy a forró déli szél felkerekedik. Mindent és azonnal szeretnék megkapni Belőle, érezni akarom testének súlyát, számban a nyelvét, minden egyes kis testrészemen kezének simogatását. Ahogy elképzelem, végtelenül élénk fantáziámmal, hogy közben én mit tennék vele, újra az ajkaimba harapok egy egész kis pillanatra, de csak azért, hogy a kiszökkenő sóhajtást visszatartsam. Igen csak nehezen tudok figyelni a férfi szavaira, még akkor is, ha nagyon igyekszem figyelemmel kísérni a mondandóját.

Játékosan elmosolyodom, a kérdése hallatán.
- Elég nehéz lesz a valódi kisugárzásomról beszélni, hiszen nincsen sajátom. – Szomorúvá, már-már gyermekivé válik a mosolyom.
- Csak felveszek egy szerepet… amiket ismerek. Ha kell jó kislányként, viselkedem, ha pedig mást várnak tőlem az emberek, akkor úgy. Ritkán tudok, a saját érzéseim szerint dönteni… mert összekeverem azokkal a szerepekkel, amiket eddig eljátszottam. – Csak úgy kibuktak belőlem a szavak, talán azért, mert így könnyebb elterelnem a figyelmemet róla? Vagy csak arra vágyom, hogy jobban megismerje az életemet? Nem tudhatom.
- Ön mit gondol Mr. Rutherford…? Ön szerint én milyen vagyok, valójában? – Kérdezem, szinte a suttogásnál is halkabban, de közben mélyen a szemeibe nézek, talán, hogy ki tudjam fürkészni a gondolatait. Vágyom arra, hogy elismerjen, mint nő, vagy mint egy egyéniség, amilyen soha nem voltam. Talán mégis ráakadhatok önmagamra?
- Nem félek. Szeretem a kihívásokat és a veszélyt. – Tér vissza az arcomra a sokat sejtető mosoly. Tekintetemben a vágy, leplezetlen tüze csillog. Most minden egyes porcikámmal borzasztóan kívánom. Ha tudnám, hogy már nem lehet tovább húzni, az izgató játékot, már rég abbahagytam volna, de így nem teszem. Egyelőre próbálom addig folytatni, ameddig csak lehet. Tulajdonképpen… ez az idegek játéka. Hogy melyikünk adja fel előbb, és veszíti el teljesen a fejét.

Élvezem a közelségét. Érzem a lélegzetvételeit, közelebbről szemügyre vehetem a csókra csábító ajkait, és már-már utánuk is kapnék, de visszafogom magam, és nem teszek semmilyen elhamarkodott dolgot. Minden egyes apró érintésébe beleborzongok, a kitörni készülő sóhajokat egyre nehezebben fogom vissza, és legszívesebben magammal rántanám a kanapéra, és a lábaimmal átfonva a derekát magamhoz bilincselném, hogy még véletlenül se távolodjon el tőlem többé. De ezt mind, csak a képzeletemben hajtom végre. Pár pillanattal később, már elmúlik az a bódító hatás, amit a közelsége hozott magával, és hiába nem akartam, szaporább lett a légzésem, az újra fellobbanó vágytól. Igyekszem az utasításainak megfelelően mozdulatlan maradni, de ez csak akkor sikerül, amint normalizáltam a légzésemet. Az eldöntést követően a ruhám még feljebb csúszott, és akarattal figyeltem arra, hogy így még izgatóbb látványt nyújthassanak a hosszú lábaim. Miközben Nathaniel a vázlatot rajzolja, én le nem veszem a lélektükreimet az arcvonásairól, vagy éppen az ajkait kémlelem, képzeletben, pedig már teljesen máshol járok. Most szinte minden egyes apró kis gondolatom kiül az arcomra, egészen kipirultam a vágyakozástól. Megint gyorsabban kezdem szedni a levegőt, mert álmodozásaim során éppen ott tartok, hogy minden apró kis részletét bebarangolom a testének… már az elképzelés is felizgat.

Hosszabb idő után tudom csak rávenni magam, hogy megtörjem a csendet, és ezzel egyúttal az elképzeléseimet is.
- Mindig ilyen komoly a művész úr alkotás közben? – Kérdezem egy újabb csintalan mosoly kíséretében, bár nem akarom túlságosan kizökkenteni a munkájából. Mégis, annyira vágyom arra, hogy abbahagyja, és egyszerűen letámadjon. Ez normális dolog? Nem hiszem. Soha sem voltam ennyire szex mániás, akkor most miért vágyom annyira, az érintéseire és a csókjaira? Az újabb képzelődésem akaratlanul is még jobban felizgat, így képtelen vagyok tovább visszatartani a halk, ámbár kéjes sóhajtást. A tekintetem elhomályosul, sokkal sötétebb kékbe vált, mint ahogy eddig volt. Olyan, mintha a tengert felkorbácsolta volna, egy hatalmas és forró szélroham, háborog, szinte már-már feketévé sötétül. Minden testrészem vágyakozva reagál, és csak egyetlen hajszál választ el attól, hogy felpattanjak, és végre megízlelhessem az ajkait. A vágy csak egyre erősebb… vajon meddig bírom még?
- Szép hosszúak az ujjai. – Mondom ki akaratlanul, kissé rekedtesen. El tudom képzelni, hogy mi mindent művelhet azokkal az ujjakkal, amikor épp nem az alkotással van elfoglalva. Csak most jött el a vég, hiszen nem szoktam így viselkedni. Teljesen kifordultam az összes szerepemből, amit eddig ismertem. Komolyan… ez lennék én, minden szereptől mentesen? Már semmit sem tudok. Minden józan gondolatom valahol a csúszda alján van, és képtelenek visszamászni a helyükre. Lassan már elszakad az az egyetlen cérnaszál…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nathaniel Rutherford
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 02.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Pént. Aug. 03 2012, 02:53


Chelsea Lauren Duvall
~ That which we call a rose. By any other name would smell as sweet.~

Sosem gondoltam úgy magamra, mint az emberi lélek szakértőjére még akkor, sem ha igen csak jó megfigyelőkészséggel áldott meg az alkotó. Ennek az adománynak hála elég volt megfigyelnem az embereket, hogy aztán a képeim segítségével visszaadhassam az érzéseiket, a gondolataikat, a kérdéseiket, a válaszaikat. Mint minden ember én is gyakran elgondolkoztam azon, vajon jók e a meglátásaim vagy téves következtetést vontam le itt – ott, s ezáltal hibáztam. Minden alkalommal, ha szembe találom magam egy helyzettel, egy ismeretlen személlyel újra kezdődik elmélkedéseim sora. Amikor megláttam Chelsea – t próbáltam őt megfejteni magamnak, de folyton úgy éreztem falakba, ütközöm. Mindig csak annyit sikerült megállapítanom róla, hogy mikor nem őszinte a mosolya, mikor unja éppen magát halálra, mikor szeretné, ha valaki megmentené őt egy kellemetlen beszélgetéstől, vagy mikor mélázik el egy – egy beszélgetés vagy képnézegetés közben. Sosem sikerült beférkőznöm az elméjébe, hogy megpillanthassam rejtett gondolatait, sosem sikerült elég közel kerülnöm hozzá, hogy megszólíthassam és élvezhessem a társaságát most, pedig képes és nekem szegezi a kérdést, hogy szerintem milyen is ő valójában. Őrület. Ahogy ő maga is elismerte sosem láthattam igazi valóját, hiszen szinte mindig egy szerepet játszik, más – más fajta személyiségekkel így lehetetlen megrajzolnom jelleme igazi rajzát. Néhány pillanatig mély hallgatásba burkolózom, miközben lélektükreimet az övéibe fúrom, hátha ezáltal, ha csak néhány pillanatra is, de megláthatom, az igazi Chelsea – t az álarcok mögött. Úgy vágyom erre, mint még soha semmi másra az életben, s igyekszem mindent elkövetni annak érdekében, hogy a kapcsolat létre jöjjön, tervem sikeresen célt érhessen.

- Hogy szerintem milyen is ön valójában Ms. Duvall? – szólalok meg végül, kellemes, mély hangon miközben egy pillanatra sem szakítom meg a köztünk létrejött mély szemkontaktust.
- Szerintem ön a lelke mélyén még csak egy kislány, aki borzasztóan vágyik mások szeretetére, elismerésére. Próbálja elrejteni, ha valami bántja ezért menekül újra és újra a karakterei mögé. Igyekszik magabiztosnak látszani még akkor is, ha legbelül kétségek gyötrik miközben tudja nem fordulhat senkihez és semmihez. Magányos… végtelenül magányos mivel nem tud bízni senkiben sem, fél, hogy mindenki csak a neve, a vagyona, a csillogása miatt van önnel. Retteg valamitől, segítségre vár habár sosem kérne senkitől védelmet. – Talán nem kellett volna elmondani a gondolataimat, meglehet, hogy hibásan mértem őt fel, s az összes meglátásom rossz, de hát, ha egyszer a véleményemre volt kíváncsi nem tehettem mást, mint, hogy őszintén elmondom, mit látok én aztán vagy bejön vagy, nem.
- Természetesen közel sem biztos, hogy helytállóak a szavaim, lehet, hogy én is csak az egyik szerepének estem áldozatul. – jegyeztem meg megvonva a vállaimat egy halvány mosoly kíséretében.

Érzem, ahogy percről percre egyre jobban izzik körülöttünk a levegő, a szavaink egyre gyakrabban vállnak kétértelművé, pillantásaink pedig egyre csak ingerlik a másikat, várva vajon mikor törik, meg egyikünk szilárd akarata s esünk egymásnak, hogy aztán testünk szenvedélyes táncba kezdjen egy ősi ritmusra miközben egyé, válunk, s teljesen kiegészítjük a másikat. Bűnös vagyok, tudom én jól, fantáziám folyvást bűnre csábít, miközben arra gondolok, hogy szeretném őt megérinteni, a magamévá tenni újra és újra, míg csak erő van bennünk. Próbálom elfojtani magamban a mérhetetlen vágyat, a forróságot és csak az alkotásra koncentrálni, de a lány cseppet sem könnyíti meg a dolgomat. Ingerel, hogy szánt szándékkal vagy sem, arról fogalmam sincs, de kétségtelen, hogy minden apró kis rezdülése, sóhaja felizgat. Erősnek kell maradnom, meg kell őriznem a hidegvérem, különben véget ér a játék, a szemében pedig gyengének látszom majd. Ezt nem engedhetem, nem jellemző rám.

Megszállottként igyekszem őt megörökíteni még akkor is, ha tudom, ez csak egy vázlat, egy kis segítség a leendő képemhez, mégsem akarok egyetlen részletet sem elrontani. Tökéletesnek akarom még ezt az egyszerű kis firkálmányt is róla, hisz nem csúfolhatom meg a természet csodáját egy kókler, hitvány munkával. Egyetlen szó sem hagyja el az ajkaimat, komoly tekintettel meredek a papírra, néha pedig rá tekintek, magamba iszom a látványát. Akkor sikerül csak egy kicsit kizökkennem a munkámból, amikor Sea ismét megszólít.
- Igen kisasszony, többnyire ilyen vagyok munka közben. A művészetben nem ismerek tréfát és mindig a tökéletességre törekszem, hibátlanságra, ezt pedig csak magas koncentrációval lehet elérni úgy vélem. – visszatérek a vázlatomhoz, ám egyszer csak egy halk, mégis kéjes sóhaj üti meg a fülemet. Ha ez lehetséges még az eddig történtek után az izgalmam csak még jobban fokozódik, ettől pedig egyre gyengül az az elhatározásom, hogy megtartóztatom magam. Nehéz neki ellenállni, oh de még mennyire…

Észreveszem, ahogy a tekintete elhomályosul, s ha jól figyel nálam is hasonló változásokat, vehet észre miközben őt, tanulmányozom. A feszes, kerek kebleit melyekhez tökéletesen hozzásimul a ruhája… a karcsú derekát, amit úgy szeretnék átölelni… a hosszú, formás combjait… a lábát. Ez van, nem vagyok én sem fából, sőt homokos sem vagyok, hiába is szeretik ráfogni ezt a legtöbb művész emberre. Mielőtt visszatérnék a munkámhoz néhány percig, még legeltetem rajta a szemeimet, vágytól izzó íriszekkel cirógatom végig egész testét. Nem bírom tovább. Egy hajszál vékony szálon függnek csak az idegeim, néhány pillanat, ha nem sikerül valahogy összeszednem magam és biztos vagyok benne, hogy letámadom, de akkor már nincs menekvés. Ha akarja, ha nem az enyém lesz.

- Tartsunk egy kis szünetet. – mondom a vágytól kissé rekedtes hangon, majd felkelek a helyemről és töltök magunknak még egy kis bort. Nagy szükségem van erre, habár nem vagyok benne biztos, hogy az italtól nem e lesz e rosszabb a helyzet. Köztudomású, hogy amikor az ember szervezetébe alkohol jut sokkal bátrabb, merészebb lesz tőle, egyes érzékei felerősödnek, míg mások eltompulnak. Mégsem érdekel ez már. Belekortyolok az édes nedűbe miközben a pillantásomat egy pillanatra, sem szakítom el tőle. Erős a késztetés, hogy közelebb menjek hozzá, de félek akkor teljesen, elveszíteném a fejemet, és már képtelen lennék parancsolni magamnak. Nem akarom elriasztani, elüldözni magamtól, mégis… néha már úgy érzem ő is csak arra vár, hogy megtegyem az első lépést.

Néhány percnyi gondolkozás után leteszem a poharamat a pultra majd közelebb lépek hozzá. Lehajolok hozzá s az ő kezéből is elveszem a félig üres poharat, majd leteszem a kisasztalra, pont oda ahol az imént én ültem. Közelebb hajolok hozzá, ajkainkat csak néhány milliméter választja el egymástól. Érzem, ahogy gyorsabban kezdi el venni a levegőt, ahogy a mellkasa egyre csak emelkedik fel s le, a szíve pedig oly hevesen ver akár csak az enyém. Vágyik rám, éppen, úgy ahogy én Ő rá, de vajon megszakítsam e most a mi kis „előjátékunkat”, húzzam, még az időt vagy lépjek azonnal? Gonosz legyek vagy könyörüljek meg rajta? Hmmm… nehéz kérdés. Önkéntelenül siklik, az egyik kezem a lábaira s cirógatja végig felfelé haladva alig – alig hozzáérve a bársonyos bőréhez miközben a másik kezemmel az arcát simítom végig.
- Mit gondol… folytathatjuk a munkát? – suttogom egészen közel az ajkaihoz.

Words.: 1086
Outfit.: Here
Music.: Nick Cave & The Bad Seeds/Kylie Minogue - Where The Wild Roses Grow
Notes.: Bocsi kicsit megszaladt a kezem, de remélem azért még tetszik

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Chelsea Lauren Duvall
Különleges
Különleges
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 11.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Hétf. Aug. 06 2012, 02:52



Meglepő módon szomjazom azt, hogy megismerjem önmagam. Talán minden ember így van ezzel, mindenki keresi azt az utat, ami önmagához, és annak megértéséhez vezet. Mindenkinek ez lenne a célja? Különböző vágyképeket, álmokat tűzünk magunk elé, amik vagy teljesülnek, vagy kíméletlenül a porba hullnak, elvágva minden reményt arra vonatkozóan, hogy megvalósíthassák. Tudom, hogy a saját kezembe kell vennem a sorsomat, és nincs is más lehetőség arra, hogy valóra váltsam, azt, amit szeretnék. De mit kívánok az életemtől? Azt, hogy híres legyek? De hiszen ez már teljesült, még akkor is, ha nem is akartam. Rengeteg rajongóm van, akik minden egyes hírre, ami megjelenik az újságban, izgatottan, pletykára éhes, csillogó szemekkel olvassák végig az újságot sort-sor után. Reménykedve abban, hogy olyan hír lát napvilágot, ami az eltitkolt magánéletembe enged betekintést. Mai napig rettegek, hogy az az őrült, újra megjelenik valahol a láthatáron, és üldözésébe vesz, megtalál, és nem hagyja, hogy új életet, és megnyugvást találjak. Nincsen szabad akaratom, úgy rángatnak egyik forgatásról a másikra, mint egy marionett bábut, még akkor is, ha élvezek más emberek bőrébe bújni, megtanulni egy szerepet, beleélni magam egy adott helyzetbe, ahol teljes, és gyönyörű életem lehet. Most pedig… egy olyan embernek szegeztem egy olyan kérdést, amire még én magam sem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Hogy mit is várok el Nathanieltől… hogy ő jobban tud olvasni bennem, mint én magamban? Elképzelhető… talán rávilágít néhány dologra, és megteszek egy aprócska lépést, önmagam megismerése felé…

Megbabonázva hallgatom a férfi szavait. Valóban ilyen lennék? Talán. Hiszen minden lehetséges.
- Érdekes meglátás Mr. Rutherford. Talán még igaza is van. – Mondom halkan, továbbra is fogva tartva a pillantását az enyémmel. Nem csodálkoznék, ha így lenne. Egészen kisgyermekként kerültem be a csillogás, és a hírnév világába. Ez hatalmas változás volt a számomra, ahogy később az is, hogy a szüleim elváltak. Az, hogy édesapám távol került tőlem, akiért viszont rajongtam, borzalmas volt, de nem mutattam ki az érzelmeimet. Féltem, hogy sebezhetőnek, védtelennek fogok tűnni, hogy anyu csak legyint majd egyet rá, és azt mondja: „Majd elmúlik.” Vágytam apám mérhetetlen nagy szeretetére, és ezt csak akkor kaphattam meg, ha vele voltam. Most megint csak el kellett szakadnom tőle… és a nagyszüleimtől. Egyedül vagyok, nem számíthatok senkire. Tényleg magányos vagyok. Nem merek senkit közel engedni magamhoz, mert félek… csak az egyik eljátszott szerepem vonzza őket.
- Köszönöm, hogy elmondta a véleményét. – Mosolyodom el halványan, de látszik, hogy a gondolataim tengerében teljesen elvesztem. Mindenesetre hasznos volt, a mondanivalója, nem is kicsit. Segített egy részt, megérteni magamból. Amiért hálás vagyok.

Vajon régebbi őseink is ilyen elemi erővel vágytak a másikra, mint most én a férfira? Vagy esetleg még jobban? Nem elképzelhetetlen. Akkoriban, az emberek, csak ebben bízhattak, hiszen a kényszerházasságok nem engedték meg a szerelmet. Szeretőikkel viszont, fellobbanhatott ez az érzelem, még őrületesebbé téve az együttlétüket. Engem nem fűt a szerelem, csak a mérhetetlen vágy, és vonzalom, ami Nathan felé űz, megállíthatatlanul, mint egy sodró folyó, ami még a gátat is áttöri egy idő után. Hihetetlenül szeretném, ha végre érinthetném őt, hogy láthassam az arcán a vágyakozást. Szeretném az őrületbe kergetni, hogy a végén, már azt se tudja, hogy ki ő, és én ki vagyok, csak egyszerűen hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az ösztönei, és a vágyai. Hogy se az időre, se a napra, se a munkára, vagy gondokra ne figyeljünk, csak élvezzük egymás testét. Nemsokára ez az idő is eljön, érzem. A kellemes feszültségtől terhes a levegő, és szinte fulladozom a rám törő vágyaktól. Akarom őt. Leírhatatlanul. Lehet, hogy mégis én leszek az, aki előbb megtörik, és enged a vágyainak?

Jó figyelni az arcát, miközben dolgozik. Én is ennyire megszállottan játszhatom el a szerepemet, hiszen annyira beleélem magam, hogy már az a személy vagyok… és nem más. Ha kell gonosz hárpiaként, viselkedem, máskor viszont én vagyok a legelbűvölőbb lány, akit valaha is láttak. Van, amikor előtör belőlem a szenvedélyesség, máskor olyan hűvös, merev vagyok, mint egy darab jég. Olyan is van, amikor elvakít a szerelem érzése, és képtelen vagyok másra gondolni, mint az adott személyre… de gyűlölni, is ugyanilyen intenzitással tudok. Ez az életem. Egy hatalmas körforgás, amiben a szerepeim a döntő tényezők. Mégis megzavarom Őt a munkában, próbálom magamhoz csalogatni, kizökkenteni, hogy végre közelebb tudhassam magamhoz, és érezhessem, hogy nem egy őrült álomba csöppentem bele. De türelemre kell intenem magam… megint. Borzalmasan nehéz.
- Tökéletesen igaza van. Én is ilyen vagyok a munkámban. – A szavak szinte suttogva hagyják el az ajkaimat, nem akarom még egyszer megzavarni, még akkor sem, ha annyira vágyom a közelségére. Ez nem az a sorsdöntő pillanat, amikor cselekednem kell… Lesz még erre alkalom az este folyamán.

Tovább figyelem az arcát, habár a koncentrációs készségem igen csak hanyatlófélben van. Hasonló átalakulást vélek felfedezni nála is, amit magamon. Szinte érzem, ahogy a pillantásával újra és újra végigsimogatja a testemet, ami csak még jobban lángra gyújt körülöttem mindent. Nehezen tudom megállni, hogy egy picit se moccanjak meg, hogy friss, éltető levegőhöz jussak, bár kétlem, hogy ez a mérhetetlen vágyakozás alábbhagyna. Sőt, talán épp a mozdulatlanság a megfelelő gyógyszer arra, hogy önmegtartóztató maradjak, és ne tegyek semmiféle meggondolatlan lépést, akármennyire is közel állok hozzá. Lehetséges, hogy úgy érzem ég a bőröm? Talán, ha megmoccanok, szikrát fogok, és elégek, habár az eszemmel tudom, hogy ez nem lehetséges. Vagy ezzel az érzéssel magyarázható a spontán égés? Végül is, bármi lehetséges, nem igaz? Olyan megmagyarázhatatlan dolgok történnek a mai világban, hogy egyáltalán nem is csodálkoznék.

Amikor Nathaniel azt mondja, hogy tartsunk egy kis szünetet, elönt az izgalom érzése. Felülök, és magamhoz veszem a másik pohár bort, reménykedve abban, hogy ez majd segít tompítani az érzékeimet. De ahogy az első hűvös korty lecsúszik a torkomon, érzem, hogy ez csak tetézi a vágyaimat. Csendben figyelem őt, lassan kortyolgatva az italt, próbálva megnyugtatni magam, de nem sikerül. Főleg úgy nem, hogy látom azt a szempárt, ami talán teljesen belelát a gondolataimba. Félek, hogy mit gondolna rólam, ha valóban így lenne… hiszen csupa olyan vágykép van most a fejemben, ami cseppet sem illendő, főleg egy nő számára. Nem szeretném, ha egy könnyen kapható, könnyűvérű libának tartana, de mégsem tudom cáfolni most az ellenkezőjét. Csak egy aprócska, tiltakozó hang tart vissza attól, hogy ne vessem rá magam és tépjem le a ruháit, mint valami megvadult succubus, aki képtelen ellenállni a jóképű férfiak csábításának… Őrület.

Hirtelen közeledni látom. Poharam eltűnik a kezemből, megbabonáz, gúzsba köt, moccanni sem tudok, a váratlan közelségétől. Légzésem felgyorsul, arcom kipirul, szemeim csillogása mindent elárul, a gondolataimról. A cirógatása hatására, csak még nagyobb erővel lobban fel bennem a vágy tüze, sóhaj szakad ki ajkaim közül, a bőröm még ennél is forróbbá válik, mintha egy különös, eltűnhetetlen lázban égnék, amit csak Ő tud felkorbácsolni, de eltűntetni is. Az az utolsó hajszál, már nincs többé. Valahol a padlón van képzeletben, két részre szakadva. Az aprócska kis hang, ami megálljt parancsol, kikotródik az elmémből. Végem van.
- Nem. – Válaszolom a suttogásnál is halkabban, majd a pillanat egy töredéke alatt már kapok is ajkaimmal az ajkai után, hogy megízleljem azokat. Karjaimat a nyaka köré fonom, hogy még közelebb húzzam magamhoz, a csók egyre szenvedélyesebbé, hevesebbé válik. Vajon jó ötlet volt-e ez a részemről?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nathaniel Rutherford
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 6
Join date : 2012. Jul. 02.

TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   Szer. Aug. 22 2012, 06:09


Chelsea Lauren Duvall
~ That which we call a rose. By any other name would smell as sweet.~

Ha az élet megtanított valamire ennyi idő alatt az nem volt más mint, hogy az embernek türelemmel kell lennie s várnia mindenre amit valaha is el szeretne érni. Így volt ez egészen kicsi koromban is amikor várnom kellett arra, hogy valaki, egy szemfüles tanárom személyében felfedezze bennem a mélyen szunnyadó tehetséget, akár csak arra, hogy versenyekre küldjenek és kereshessek a tehetségemmel. Emlékszem mennyi időt vett igénybe, hogy nevet szerezhessek magamnak a művészvilágban, s hogy mennyit kellett kuporgatnunk szeretett édesanyámmal mire végre elköltözhettünk a bronxi nyomorból. Hosszú - hosszú évek teltek kínkeserves várakozással, mégis türelemmel kellett lennem, hiszen tudtam nagyon jól, ha siránkozom csak édesanyámat, keserítem el ezzel, azt pedig nem szerettem volna. Szegény anyám… oly sok áldozatot hozott értem, oly sok mindenről mondott le akkor, amikor úgy döntött apa nélkül is a világra hoz engem. Felvállalta a nyomort, a nélkülözést, a boldogtalanságot, mind – mind értem. Az egyetlen kicsi reménysugaráért, ahogy gyakran becézgetett. Bár ajkain szinte folyton ott pihent egy barátságos, meleg mosoly a szemei mindig elárulták, hogy bánatos, fáradt és magányos. Bár gyakran hangoztatta, hogy elég vagyok neki én az életben, az egyetlen, akire szüksége van, tudtam, legbelül éreztem, hogy ez közel sincs így. Várt, akár csak én, arra, hogy a sorsunk jobbra forduljon, ám mire végre valahára elértük a hőn áhított célt a sors úgy döntött elveszi ezt tőle, ahogy anyámat is tőlem. Kegyetlen játékot játszottak velem az égiek, amit végül elvesztettem. A talpra állás folyamata igen csak hosszúra nyúlt, apám, pedig aki időközben felbukkant a semmiből egy kicsit sem könnyítette meg a dolgomat. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy édesanyámra gondoltam, arra, hogy egy napon megfizetek annak, aki elvette őt tőlem, de ehhez ismét csak türelmesnek kellett lennem. Várni, egyre csak várni, hogy esélyem, lehetőségem adódjon, ami egy szép napon el is jött. Ekkor ismertem meg a szektát s kezdtem el tanulni, hogy egy napon elég erős legyek, és megidézhessem az árnyat, ami elpusztítja anyám gyilkosát egyszer s mindenkorra. Az ember azt hinné ennyi várakozás már csak elég egy életben, ám ez nem igaz, legalábbis a sors nem éri be ennyivel. Újabb türelemre intett abban a pillanatban a végzet, amikor először megpillantottam Chelseát. Éreztem, tudtam, hogy meg kell kapnom, hogy egy nap az enyém, kell, hogy legyen, ám nem állhattam elé azzal, hogy akarom, ki kellett várnom a megfelelő pillanatot. Hónapokig tűrtem, ahogy ellibben előttem, mint afféle tüneményes látomás, ahogy kacéran rám mosolyog egy – egy rendezvényen, ahogy ingerel minden egyes apró mozdulatával, gesztusával, ám ma talán végre eljön az én időm. Oh bárcsak úgy lenne…

Minden egyes pillanat egy örökkévalóság a számomra. Itt áll előttem mégsem érinthetem, mégsem csókolhatom, mégsem érezhetem. Talán csak képzelődöm, de minden egyes másodperccel mely eltelik, úgy érzem, egyre jobban vágyom rá, s talán ha nem tévedek, már pedig remélem, hogy nem tévedek akkor őt is emésztik a vágyakozás forró lángjai. Izzik körülöttünk a levegő, a szívem vadul, hevesen dobog, küszködöm minden egyes percben, hogy levegőhöz jussak. Amikor végképp nem bírok már magammal, felkelek a helyemről és egy újabb pohár vörösborban, keresem a vigaszt, enyhülést kínzó gyötrelmeimre. Hogy jó döntés volt e ez a részemről? Nem, egyáltalán nem. Az érzékeim, ha ezt még lehet egyáltalán fokozni csak még inkább felbolydultak, a józan gondolataim szép lassacskán elhomályosultak. Tudom nagyon jól, hogy az alkohol nem az ember legjobb barátja, őrültségekre képes sarkalni az embert pláne akkor, amikor az már magától is ingatag. Közelebb léptem a lányhoz, gyengéd cirógatásokkal halmoztam el miután kivettem a kezéből a másik poharat és biztonságos helyre tettem azt. Bár tudtam, hogy bűn az mit elkövetni készülök, mégsem érdekelt már. Ha egyszer úgyis a pokolra kerülök majd az elkövetett vétkeimért, előtte már had érezzem jól magam. Nincs igazam? Biztos vagyok benne, hogy a szekta és a bosszútervem miatt, ha létezik a menny és a pokol én az utóbbiba, fogok kerülni, de jelen pillanatban ez egy cseppet sem érdekel. Nem vagyok büszke magamra egy kicsit sem, ám most már képtelen vagyok megállj - t parancsolni magamnak, az érzékeimnek, a vágyaimnak.

Amikor úgy éreztem, felülkerekedhet bennem némi józanság, vagy legalábbis valami ami még egy kicsit is emlékeztet rá, és megkérdeztem a lánytól folytathatjuk e a munkát Chelsea nemleges választ suttogott ki bíborvörös ajkaiból, majd a következő pillanatban ajkaink szenvedélyes, heves csókban forrtak össze. Soha életemben nem éreztem ekkora, mérhetetlen vágyat senki iránt sem, ám Chelsea még ezt is képes kiváltani belőlem. Abban a pillanatban, ahogy megízlelhettem mézédes ajkait, megrészegültem, s ahelyett, hogy elhúzódtam volna, csak még többet, egyre többet akartam belőle érezni. Bár borzasztóan áhítoztam az ajkai, egyetlen csókja után, most, hogy végre valahára megkaptam, képtelen vagyok beérni ennyivel. Azt már nem. Ma éjjel az enyém, kell, hogy legyen, mert én így akarom. Vadul, mérhetetlen szenvedéllyel kaptam újra és újra a lány ajkai után miközben egyik kezemmel az arcát cirógattam, másikkal a hajába túrtam.
- Figyelmeztettelek. – suttogtam bele vészjóslóan a lány ajkaiba miközben szorosabban vontam magamhoz, s a kezem mely eddig az arcán pihent most az oldalát, a combjait cirógatta végig.
- Megmondtam… hogy óvakodj a művész bosszújától… de te nem hallgattál rám. – hirtelen döntöttem el a lányt a kanapén, én pedig fölé magasodva fogom le mind két kezét.
- Most, már ha akarnál, sem szabadulnál tőlem… - ajkaim a lány kecses, hattyú nyakára siklottak, majd miután végig cirógattam, apró, mégis forró csókokkal barangoltam be azt, végig a kulcscsontjáig, majd némi irányváltoztatást követően végül a dekoltázsa felé haladtam.
- Ej – ej… hát hiába beszéltem neked… - ragadtam meg hirtelen a csípőjét majd olyan szorosan simultam hozzá amennyire csak az lehetséges.

Words.: 906
Outfit.: Here
Music.: Nick Cave & The Bad Seeds/Kylie Minogue - Where The Wild Roses Grow
Notes.: Rémesen sajnálom, hogy csak most, de lekötött a pótvizsgám Embarassed Ja amúgy.: +16

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: The consequences of delay ~ Sea & Nate   

Vissza az elejére Go down
 
The consequences of delay ~ Sea & Nate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The secrets of Los Angeles :: Welcome to Los Angeles :: Home sweet home... :: Nathaniel Rutherford lakása-
Ugrás: