The Dangerous Shadows
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
. WELCOME .
The secrets of Los Angeles
A helyszín Los Angeles. Különös eltűnések történnek a városban, a rendőrök tehetetlenek ez ellen. A rejtély a mai napig tisztázatlan. Nem tudhatod, hogy az árnyak, mikor csapnak le rád láthatatlanul, minden előzmény nélkül. Az embereket, az árnyvadászok próbálják megvédeni, de az eltűnések továbbra is folytatódnak. Te felkészültél a kalandra?

Story.: Selima Howard
Design.: Michelle Flanagan
Rang képek.: Vampire Queen
. CHAT .
. THE MONTH ...
Latest topics
» Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06 2013, 09:44 by Vendég

» The Originals
Pént. Jún. 07 2013, 00:09 by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31 2013, 02:14 by Vendég

» My life Arts
Szomb. Ápr. 20 2013, 01:50 by Vendég

» American Horror Story
Szer. Ápr. 17 2013, 05:39 by Vendég

» Daily Diaries ~ Vámpírnaplók
Szomb. Ápr. 06 2013, 23:51 by Vendég

» do you know who i am?
Szer. Ápr. 03 2013, 03:50 by Vendég

» Szent Johanna Gimi
Vas. Márc. 24 2013, 01:53 by Vendég

» bite my tongue - anglia, chichester - vampire knight alap
Csüt. Márc. 21 2013, 05:42 by Vendég

Top posters
Julian Griffiths
 
Allie Campbell
 
Amelia Withebert
 
Chloé Virginia Simmons
 
David Howard
 
Selima Howard
 
Michelle Flanagan
 
India Hunt
 
Vanessa Simmons
 
Mark Valentine
 
Best Friends
secretofla





secretofla
FRPG Top Sites

Share | 
 

 Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Selima Howard
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 32
Join date : 2012. Jun. 21.

TémanyitásTárgy: Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima   Hétf. Aug. 06 2012, 04:51










Hangulatom most nem különbözik a vesztesekétől. Zaklatottan fúrom magam előre az áthatolhatatlannak rémlő éjszakában. Muszáj volt kijönnöm, kiszellőztetnem a fejemet, mikor hirtelen felriadtam az újabb rémálomból. Kivételesen nem álltam neki sikítozni, így Davidet sem kelltettem fel, de visszaaludni nem tudtam. A meleg tej sem segített elaludni, és továbbra is kitöltötték a gondolataimat, az álmomban újra átélt események. Muszáj valahogyan eltűntetnem ezeket, nem akarom, hogy az egész napom a szomorúságról, és a feszültségről szóljon. Nem ártana pár órát aludni sem, ha be akarok menni az egyetemre, márpedig be kell mennem, és ez nem akarat kérdése. Legfeljebb kicsit előbb lelépek a szokottnál. Az utcák egész kihaltak, hiszen már nagyon késő van. Egy-egy bulizó csoporttal akadhatok maximum össze, vagy azokkal, akik élvezik az éjszakai életet Los Angelesben, ami soha nem áll le. Olyan részen vagyok, ahol nem kell tartanom attól, hogy megint hatalmas tömegbe futok bele, viszont így ennek a magányos sétának más veszélyei is akadhatnak. Mégsem fordulok vissza és megyek haza. Előbb-utóbb felkelteném a bátyámat a mászkálással, ahogy a konyhába járkálok, neki, pedig eleve nagyobb szüksége van a pihenésre, mint nekem. Nem akarom megzavarni, szeretném, ha nyugodtan végig tudná aludni az éjszakát. Feltekintek, az ég csillagrendszert ringat. Szép idő van. Meleg fuvallat simogatja végig az arcomat, amitől akaratlanul is elmosolyodom. Továbbmegyek, körülöttem még csendesebbé válik az utca. Befordulok egy sarkon, szemem előtt fák, és füves terület jelenik meg, megérkeztem a Rosewood parkhoz. Némi gondolkozás után bemegyek a területre, és ott folytatom a sétámat.

Itt még kihaltabbak az utak, csak egy szerelmespár akad az utamba, akik a szép estét kihasználva kiültek az egyik padra. Biztosan a csillagokat nézik, vagy hallgatják a tó szöszmötölését, halak csobbanását, a bagoly vészjósló kiáltásait, mind távolabbról. Amikor odatekintek, a tó háta flitteres a csillagfényektől, akár egy jégtáncos kűrruhája, a szerelmesek, pedig éppen rátaláltak egymás ajkaira. Mosolyogva hagyom el őket, és megyek egyre beljebb a park, sötétebb részébe. Belegondolok, hogy talán én soha sem fogok így romantikázni egy fiúval sem. Rossz érzés… hogy nem lehetek teljesen normális lány, mint amilyen Az előtt a nap előtt voltam. Habár Ian… talán visszahozza azokat a régi időket, amikben még csak egy ártatlan, szerelemre éhes kislány voltam, aki csak azt szerette volna, hogy egy fiú felfigyeljen rá. Amikor Juliannel vagyok, néha úgy érzek, de hamar visszatérek a valóságba, és a félelem, amikor próbálna közelebb kerülni hozzám, megint jeges félelemmel itatja át a zsigereimet. Nem akarom, hogy az egész életem, ettől a félelemtől legyen terhes. Mégsem tudtam még tökéletesen feldolgozni a történteket, akármennyire is szerettem volna. Ez bosszant… és dühít. Ahogy egyre sötétebb lesz körülöttem minden, kopottassá válik az éjszaka. A megjelenő pára szétkeni a környezet kibontakozni vágyó körvonalait. Mintha rettenetes mocsár lidércei ijesztgetnének, rossz érzés kerít a hatalmába.

Síkos, jeges félelem árad szét a testemben, amikor alakokat látok kibontakozni a sötétből. Ketten vannak, és felém tartanak. Hátrálni kezdek, de már túl késő, észrevettek. Felém veszik az irányt, már messziről megcsap az alkohol jellegzetes illata. Úgy döntök, szembenézek a félelmeimmel, és nem futamodok meg, habár tudom, hogy ez most számomra a legrosszabb megoldás.
- Ó, mit látnak szemeim… – Hallom az egyik dörmögő hangot, mire már undoromban is kiráz a hideg.
- Csinos a kicsike. – Mondja a másik, talán még durvább hangú személy. Közelebb lépnek hozzám, és egyikük máris megragadja a karomat. Erős… nagyon erős. Emlékek tucatjai árasztják el a gondolataimat, visszarepítenek arra a napra, amikor ugyanilyen erővel ragadták meg a kezemet, és ugyanennyire védtelennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam.
- Van kedved szórakozni? – Kérdezi az, aki megragadott röhögve, az egész testem megfeszül, de egy szót sem ejtek ki a számon. Most már nem vagyok az a védtelen, esetlen lány, aki régen… nem engedhetem, hogy még egyszer, ugyanaz megtörténjen. Nagyon rossz ötlet volt erre jönni. Az izmaim hirtelen elernyednek. Megadóan tűröm a szorítást, és így a támadóim azt hiszik nyert ügyük, van. Amikor lankad a figyelmük, egy hirtelen és villámgyors mozdulattal fogva tartóm leggyengébb pontját célzom meg egy rúgással, és a találat sikeres. Hangosan felkiált és máris szabad a karom. A társa még nem tért magához a rengeteg pia miatt, ezért megragadom az alkalmat, és szaladni kezdek.

Úgy futok, mintha az életem múlna rajta. Az emlékek nem hagynak nyugodni, az előbbi események, csak még inkább a felszínre hozta a borzalmakat. Képtelen vagyok ezt tovább elviselni. Mikor úgy érzem elég távolra kerültem tőlük, lassulnak a lépteim, majd meg is állok. A szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, felrobban. Leroskadok egy fa tövébe, arcomat a kezeimbe temetem. Próbálom elűzni az újra és újra felvillanó képeket, de nem megy. Arcomat felszántja a fájdalom, és akármennyire nem akarok, könny surran a szemeimbe. Eltört a mécses. A könnyeim megállíthatatlan patakban indulnak meg, és esnek le a fűbe. Magamhoz ölelem a térdeimet, és próbálom magam megnyugtatni, közben remélem, hogy senki nem jön erre, és nem látja meg a kiborulásomat. Mindig is próbáltam erősnek mutatkozni, főleg a bátyám David előtt, de soha sem ment… Most legalább nem látja az összeomlásomat. Néha az az érzésem, hogy jobb lett volna, ha még egy ideig az intézetben maradok… pedig tudom, hogy ők már nem tudnak segíteni, és csak magamra számíthatok abban, hogy feldolgozzam az eseményeket.







tag Noelle
word count 839
notes Remélem megfelel Smile
lyrics Demons by Imagine Dragons
outfit Katt
credit Rae of Sunshine! of Caution 2.0 made this temp!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Noelle Arminger
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Hozzászólások száma : 11
Join date : 2012. Aug. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima   Hétf. Aug. 06 2012, 07:39








    - El sem hiszem, hogy vége.
    Oldalra pillantottam Rose-ra, a munkatársamra, miközben nagy nehezen sikerült lehúznom a cipzárt a ruhám hátulján. Fülledt levegő volt az öltözőben, ráadásul a nehéz sötétkék szatén rátapadt nyirkos bőrömre, így már alig vártam, hogy kibújhassak belőle. Ez az utolsó hetem itt a Secret-nél, ahol az a dolgom, és persze a többi itt dolgozó nőnek, hogy kőgazdag férfiak mellett üljük végig az estét a játékasztaloknál, és mosolyogjunk, még akkor is, ha semmi vicces nincs abban, amit mondanak. Szerettem ezt a munkát, mert tulajdonképpen csak a mosolygásért kaptam nem hanyagolható fizetést, de jó lesz kicsit megszabadulni a néha el-eltévedő kezektől és részeg ajánlatoktól. Előttük nem mutathattam ki, de gyűlöltem, hogy néhányan azt hitték, elég megvillogtatni a pénztárcájukat ahhoz, hogy hátra vágjam magam. Ennek ellenére adtam tovább a túlfűtött szépséget, akinek mindössze annyi vágya van, hogy pár órára a figyelme középpontjában legyen. Az már teljesen más kérdés volt, hogy amint véget ér a műszakom, egyedül megyek haza és senki nem kísérhet el. Ez így volt rendjén.
    - Hosszú volt az este. – mormoltam, miközben belehajtogattam a ruhát a táskámba.
    Ha az egyetem nem jön közbe, akkor sem maradtam volna itt huzamosabb ideig, de szerencsére most volt mire fognom a felmondásomat. Persze, annyiból jó volt a dolog, hogy hihetetlen ismeretségeket köthetett az ember, ha jó időben jó helyen van. Sohasem tudhatod, hogy ki fog felbukkanni akkor este. De ezt máshol is megtehettem. Los Angelesben nem egy klub vagy bár van, ahová mehetek rugalmasabb időbeosztással.
    - Frank nem túlzottan örül annak, hogy elmész.
    Na igen, Franknek ténylegesen nagyon sok mindent köszönhetek. Kicsit keresztapás stílusban, de a pártfogásába vett, egészen onnantól kezdve, hogy Claire eltűnt. Ő miatta kerültem be a szektába, ő ajánlotta fel, hogy dolgozzak nála, mikor észrevette, hogy kezdek magamra találni. Bolond lettem volna nem elfogadni, s míg itt dolgoztam, sikerült lecsiszolnom a legutolsó hibáimat is vagy félelmemet, ami a férfiakat illette. Felhasználtam ellenük mindazt, amit a többi nőtől tanultam, gyakorolhattam az idejáró pénzeszsákokon úgy, hogy közben nem esett bajom, ráadásul fizettek is érte. Más emberként tekintek magamra, mint a megismerkedésünk előtt. És valószínűleg most kissé… elárulva érezheti magát.
    - Húsz éves leszek, Rose. Ne várja el tőlem, hogy itt öregedjek meg. Sokkal több lehetőségem van odakint. – kaptam magamra a farmerom és a felsőm, ami fölé egy inget is vettem. Az ékszereimet a ruha mellé dobtam, a hajam kibontottam az elegáns, de kacér kontyból, kissé megráztam a fejem, és már készen is voltam az induláshoz. Körbenéztem, hogy nem hagyok-e valamit itt esetleg, majd Rose felé fordultam, aki még a sminket szedte le magáról. – Jó éjt.
    - Neked is! Szia.
    Kimasíroztam az öltözőből, ami egy szűk, félhomályos folyosóra nyílt, majd egy következő ajtó után a kaszinó részlegéhez értem. A zenét már lekapcsolták, pár takarító már elkezdte a késő éjszakai műszakját. Körülbelül fél három körül járhatott az idő. A két pultos srác, akiket már jól ismertem a saját részlegüket tették rendbe, és mosolyogva intettek, amikor elhaladtam mellettük. Frank a bejáratnál állt, pontosabban a kasszánál. Azt ellenőrizte, túlságosan is koncentrálva. Két szemöldöke között haloványan mélyült el a ránc.
    - Jó éjt, Frank.
    A hangomra felkapta a fejét, és csak elhúzta a száját. – Rosszul döntesz.
    - Azt hiszem, ezt még párszor meg fogom kapni a hét folyamán, ugye? – vigyorogtam el magam féloldalasan.
    Megrázta a fejét, megint azzal a szájhúzással, és gyorsan leszámolta a részemet. Egy kicsivel többet, mint amennyit kellene. Mindig egy kicsivel többet ad. Összehajtottam a pénzt, majd a farzsebembe gyűrtem. – Holnap találkozunk.
    - Hmpf…
    Még mindig szélesen mosolyogva léptem ki az épületből.

    A hideg éjszakai levegő kellően elűzte a fáradtságomat, és tudtam, hogy ha hazaértem, még legalább egy óráig egész biztosan nem fogok aludni. Azon törtem az agyam, hogy mit is kellene majd csinálnom unaloműzésként, miközben átvágtam az egyik parkon, hogy hamarabb otthon legyek. Gondolataim közül az zökkentett ki, amikor valaki elrohant mellettem, és félig-meddig majdhogynem belém is ütközött. Csak egy pillanatra láttam az arcát, és a sötétség miatt nem voltam teljesen biztos abban, hogy ismerem-e az illetőt, de eléggé kételkedtem annyira, hogy megtorpanjak. Figyeltem, hogy jó pár métert rohan még, majd egyre csak lassul, és lassul, végül megáll és lerogy egy fa tövénél. A testtartásából ítélve nem éppen a legjobb kedvében lehet. Alsó ajkam a fogaim közé harapva fordultam az ellenkező irányba, hogy megnézzem: követi-e valaki. Senkit nem láttam.
    Utáltam más dolgába beleavatkozni, nagyon nem az én asztalom volt, de volt valami, ami nem hagyta, hogy tovább menjek. Emellett ott volt a tény is, hogy kísértetiesen hasonlított egy jó ismerősömre. Ha tippelhetnék, akkor David húga…
    Különben sem fogok ártani azzal, ha felajánlom a segítségemet, nem? Nem nagyon volt jó ötlet ide kirohannia az éjszaka kellős közepén. A parkok nem a legbiztonságosabbak.
    - A francba… - suttogtam, miközben elindultam felé. Csak emiatt. Csak a lehetőség miatt, hogy ő is kiszolgáltatottá válhat egy férfi ereje miatt, elég volt ahhoz, hogy ne hallgassak a józan eszemre, és menjek egyenesen haza. Gyűlöltem ezt az egészet.
    Ahogy egyre közelebb értem, úgy hallottam egyre tisztábban a zokogását, ami hát valljuk be, elég szívszaggató volt. Túlságosan is jól ismertem mennyire törhet meg egy nő.
    - Hé… - szólaltam meg halkan, hogy ne ijesszek rá. Közelebb lépve leguggoltam hozzá. – Minden rendben? – kérdeztem, miközben próbáltam kivenni az arcát haja mögül.








tag Selinek:)
word count 859
notes remélem tetszik:)
lyrics The Tower by Vienna Teng
viselem
Rae of Sunshine! of Caution 2.0 made this temp!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Selima Howard
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 32
Join date : 2012. Jun. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima   Kedd Aug. 07 2012, 04:19










Borzalmas érzésem van. Újra és újra átélem azt a bizonyos estét. Elkap a hányinger, legszívesebben inkább meghalnék, mint hogy ez megint megtörténjen. De mégis… emlékezetem visszarepít arra a szörnyű napra. Hallom a sikolyokat… kívül állóként látom, hogy küzdök, de egyikük sem könyörül, és nem enged. Tompán érzem a fájdalmat, orromba a vér jellegzetes szaga árad, hiszen nem is olyan messze a húgom holtteste hever. Feladom a küzdelmet. A könnyek hangtalanul folynak végig az arcomon, tekintetem elhomályosul, már nem látok, nem érzek semmit. Nem veszek tudomást a rám nehezedő súlyos testekről, se a fájdalomról, ami eddig újra és újra belém hasított. Csak nehezen térek magamhoz, és akkor már újra itt vagyok, a parkban. Langyos, éjszakai szellő próbálja felszárítani a könnyeimet, de nem sikerül neki. Egyedül vagyok, senki sem tud rajtam segíteni. Se David, se az ápolók, se az orvosok, vagy pszichológusok. Egyedül az tart vissza, hogy elhagyjam e földi világot, hogy a bátyámnak ezzel fájdalmat okozok. Ha ő nem lenne, már rég a másvilágon tengetném a napjaimat, talán boldogan… és nem ily elkeseredetten. Még mindig gyorsan szedem a levegőt, szinte fulladozom. A hangokat már nem tudom elfojtani, már nem némán potyognak a könnyeim, néha-néha hangosan felzokogok, reménykedve abban, hogy ez enyhít a fájdalmon, az emlékeken, és megkönnyebbülök. De ez nem következik be. Az el nem sírt könnyek egyre csak utat törnek, és nem akarnak elapadni. Még jobban összehúzom magam, mint egy kislány, aki a sötéttől fél, de egyik szülője sem hiszi el, hogy szörnyek, és mumusok keserítik meg az álmait. Az éjszaka az ellenségem lett, minden egyes rezzenésben, a levelek mozgásában, az apró zajokban csak az ellenséget látom, és reszketek. Félek, hogy az a valami rám talál, és nem tudok többé elmenekülni előle.

Újra elönt a jeges félelem, amikor meghallom a halk hangot. Hiába nem hallok benne semmilyen ellenségességet, távolabb húzódok tőle, a hátamat a fának passzírozom, mintha tőle várnék védelmet, és oltalmat. Jó pár perc kell ahhoz, hogy annyira meg tudjak nyugodni, hogy már ne lássak benne ártó szándékot, és ne higgyem azt, hogy bántani akar. Mély levegőket veszek, hogy enyhítsem a sírást, megtörölöm az arcomat, de a könnyek még így is fénylenek rajta, akármennyire is nem szeretnék gyengének tűnni. Ziláltan, kócosan, vörös szemekkel nézek fel a lányra, végül felismerés csillan a szemeimben, amikor ráismerek. Noelle. David barátja, és ráadásul a társam is a szektában. Nem tudom, hogy mit érzek. Megkönnyebbülést-e, amiért csak ő és nem az egyik részeg alak, akivel nem rég összefutottam, vagy félelmet, amiért pont ő belé kellett botlanom, aki bármikor elmondhatja a bátyámnak, hogy mennyire kiborultam. Amit nem akarok. Így is túlságosan aggódik értem, nem akarom, hogy még jobban kelljen figyelnie rám, főleg most, mikor az élete kezd révbe érni. Szeretném, ha boldog lenne.
- Ha… azt mondanám igen… úgysem hinnéd el. – Mondom még rekedtesen a sírástól, és még mindig nehezen tudom magam összeszedni. Pedig muszáj lesz. Mérhetetlen nagy erőfeszítéssel újra megtörlöm a szemeimet, és újra Noellere nézek.

- Nem… semmi sincs rendben. – Mondom végül halkan, felrúgva az eddigi erősnek tűnő látszatot, hiszen már úgysem tudnám elhitetni vele, hogy minden tökéletesen rendben van, és semmi bajom nincs.
- Össze fogom szedni magam… csak egy kis idő kell. – Pár perc elteltével elengedem a magamhoz húzott lábaimat, és a fülem mögé tűröm a nedves tincseimet. Most nem érdekel, hogy komikusan nézek ki ettől.
- Csak… – Olyan nehezen tudom elmondani, hogy mi történt.
- Csak néhány emlék… összefutottam… pár idegennel. Rossz emlékeket idéztek fel. – Suttogom bizonytalanul. Most tényleg olyan vagyok, mint egy elveszett kislány, aki csak a szüleire vár, de azok már soha nem jöhetnek oda hozzá, és ölelhetnek meg.

Hirtelen újra félelem fog el.
- Kérlek, ne mond el, Davidnek! – Erősödik meg hirtelen a hangom, kétségbeesetten pillantok rá.
- Nem akarom, hogy tudja… ugye nem mondod el? – Kérdezem már szelídebben, és reménykedve nézek a szemeibe.
- Maradhat… ez a dolog a mi kis titkunk? – Próbálom menteni a menthetőt, és már a fa tövéből is igyekszem feltápászkodni, de megszédülök, így a törzsbe kell kapaszkodnom. Nem tett jót sem a futás, sem a rémálmok, sem az emlékek, a sírásról már nem is beszélve. A lábaim is elgémberedtek, így most remegnek, és jó ideig még elég bizonytalanul állok, még mindig a biztonságot adó fának dölve.
- Te… hogy kerülsz ide? – Kérdezem, hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét a gyengeségemről. Nem bízom a dolog sikerében, de próbálkozni lehet. Sőt, kell is. Nem akarom végképp elásni magam előtte, hiszen ő is mindig olyan magabiztosnak, határozottnak látszik. Én sem szeretnék elmaradni mögötte. Mikor visszanyerem a kellő erőt elhúzódom a fától és biztosabban állok meg a lábaimon.

Most legszívesebben visszamennék az időben. Nem indulnék el esti sétára, és most csak otthon lennék, a biztonságban, fejemre szorított párnával, vagy csak bámulnám a plafont, egy pisszenést sem ejtve, nehogy felébresszem Davidet. Majd hajnalban, kilopakodnék a konyhába, hogy igyak egy kis teát, utána már hivatkozhatnék arra, hogy csak korán keltem, nincs semmi baj. Rossz érzés folyton másvalakinek a nyakán lógni, problémákat okozni neki, mikor, pedig azt kívánom, hogy a lehető legboldogabb életet élje. Mégis képtelen vagyok elhagyni, mert szükségem van rá, kár is lenne ezt letagadnom. Még akkor is, ha néha úgy érzem, meg tudnék állni a saját lábamon, jön egy ilyen, és rögtön az összes illúzió darabokra hullik. Vajon van ebből kiút? Sikerül majd kilábalnom belőle? Biztosan, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmit átélt. Muszáj lesz. Nincs más választásom.





tag Noelle
word count 885
lyrics Demons by Imagine Dragons
outfit Katt
credit Rae of Sunshine! of Caution 2.0 made this temp!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Noelle Arminger
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Hozzászólások száma : 11
Join date : 2012. Aug. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima   Kedd Aug. 07 2012, 06:13








    Tényleg igyekeztem nem rá ijeszteni, de amikor láttam, hogyan rezzen össze a hangomtól – annak ellenére, hogy már-már suttogtam – és próbál, szinte vakon a könnyeitől minél távolabb húzódni tőlem, én is megdermedtem. A levegő is bennem akadt, a térdem megremegett pár pillanat erejéig, miközben figyeltem, hogyan próbálja összeszedni magát, keresi az utolsó kapaszkodókötelet, amivel itt maradhat, és ne zuhanjon teljesen magába. Önmagamat láttam benne, és ez… jobban felkavart, mint szerettem volna. A gyomrom kellemetlenül szorult össze, nem kellett tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, olyan sápadt vagyok, mint a meszelt fal. Aztán kapálózni kezdtem a relativitás után. Attól, mert megijedt a hangodtól, és úgy viselkedik, mint ahogy te viselkedtél, nem jelenti azt, hogy… mármint őt ugye, nem…? Még gondolatban sem voltam képes kimondani.
    Nyeltem egyet, mikor a légzése lassulni kezdett, majd kisimította a haját az arcából. Pillanatok alatt felismertem, és fogalmam sem volt róla, hogy mit érezzek, megkönnyebbülést, vagy pánikot. David tud erről? Biztosan tud. Tudnia kell…
    Az sem biztos, hogy megtörtént!!!
    Láttam a felismerés szikráját megcsillanni a szemében, és most valóban megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. Rekedt hangja olyan mértékű kimerültségről árulkodott, amit nem sokan tudnak elérni. Úgy értem… van egy pont, ahol azt mondja az ember: én most megállok, nem bírom tovább. És van az, amikor átkényszerítik ezen a ponton, hiába szeretne megállni, egyszerűen nem tud. És nem azért, mert nincs ereje hozzá, hanem mert nem engedik. Mindig azt mondtam: egy idegentől nem kell félni. A saját démonaid azok, akik eltehetnek láb alól.
    - Tény, hogy nem vagy a helyzet magaslatán. – mondtam halkan. Látom, hogy egyre inkább visszatalál önmagához, a könnyei kezdtek felszáradni, maszatos kis csíkokat hagyva az arcán. Egyenletesen vette a levegőt, bennem pedig kezdett felengedni a szorongás. Gyűlöltem a gondolatot, hogy olyasvalakinek essen baja, aki valamilyen szinten közel áll hozzám. Ezért nem voltam hajlandó elviselni a szorosabb emberi kapcsolatokat. Egész egyszerűen felemészt. Az utolsó darabkádig. És tényleg nem kell hozzá nagy dolog, David csupán a barátom, Selimával eddig pár szót, ha váltottunk, mégis érzem legbelül azt a fajta aggodalmat, ha nem is tombol, ami térdre kényszerítheti az illetőt.
    Ajkaimat kissé összeszorítva hallgattam a hangját, miközben sorolta, hogy semmi nincs rendben. Nem kérdezhettem rá, hogy az történt-e vele, amire gondolok, hogy történt. Isten a tudója, mennyire nem kérdezhettem rá. Olyan sebeket szaggatnék ezzel fel, amik talán még gyógyulásnak sem indultak. Nem akartam, hogy miattam omoljon össze.
    Rossz emlék… pár idegen… A nyelvembe haraptam, és csak reméltem, hogy nem kezd el vérezni.
    Én voltam a soros, hogy összerezzenjek, amikor hirtelen, hangosabban, mint eddig, megszólalt.
    - Ne aggódj… nem fogom elmondani… - mondom rögtön, mielőtt tovább könyörögne. Egy részem nagyon is ezt szerette volna tenni, de csak elég volt az elveimre gondolni – miszerint nem avatkozok bele mások dolgaiba -, és arra, hogy ezzel elárulnám a bizalmát, ahhoz, hogy nyugton maradjak. Én is felemelkedtem lassan, mikor láttam, hogy ő is ezt teszi. Utána kellett kapnom, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát, és amint ezt megtalálta, el is engedtem. Szintén magamból kiindulva, egy ideig a leártatlanabb és legjószándékúbb érintést sem tudtam elviselni. Hátráltam is egy lépést tőle.
    - Maradhat. De ha így mész haza, nem fog sokáig tartani. – utaltam a kis titokra. A vak is látta, hogy szét van csúszva. David meg ne tartozott az ostoba emberek közé, és még akkor is látná, hogy nem minden oké a testvérével, ha előtte jól behúznának mind a két szemére.
    Megigazítottam a táskám a vállamon, felsóhajtottam.
    - Munkából jöttem haza. Figyelj… - kezdtem bele, miközben körbenéztem. – öt percre lakom innen. Rendbe szedheted magad nálam, de akár ott is aludhatsz. Ha tényleg titokban akarod tartani, akkor nem láthat meg David így.
    Arról nem is beszélve, hogy újra egyedül nekivágni a városnak… nem a legjobb ötlet.
    - Nem akarom rád erőltetni a dolgot. Ha gondolod taxit is hívhatok. De amiatt nem kell aggódnod, hogy faggatózni kezdek. – utáltam magam amiatt, hogy megremegett a hangom. – Nem fogom megkérdezni, mi történt.
    Az ember vagy fel van készülve arra, hogy elmondja a legrosszabb tragédiáit, vagy sem. Ha erősködsz, annál rosszabb. Minél jobban próbálkozol, annál inkább magába zárkózik, egyre több falat húz maga köré, végül ott is ragad, és már sehogy nem fogod tudni elérni. Az ő döntése kell, hogy legyen: megosztja valakivel, vagy mégsem. Először neki kell szembenézni azzal a rettegéssel, amit az okoz, hogy újra átéli a dolgokat. Mindaddig, amíg fél ettől, semmi esélye a gyógyulásra. Én a makacsságom miatt másztam ki ebből a ragadós mocsárból, és úgy gondolok magamra, mint aki már javából a gyógyulás útján van, néha még mindig azt érzem: sehol nem tartok.
    Ráadásul senki nem egyforma. Valakinek két napig, másnap két hónapig tart összeszednie magát. És vannak akik csak évek alatt.
    Így türelmesen várakozva figyeltem, és vártam, hogy mit mond az ajánlatomra. Egy dolgot tudtam, ma nem fogok rendesen aludni.
    .








tag Selinek:)
word count 783
notes remélem tetszik:)
lyrics The Tower by Vienna Teng
viselem
Rae of Sunshine! of Caution 2.0 made this temp!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Selima Howard
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 32
Join date : 2012. Jun. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima   Szer. Aug. 08 2012, 02:19










Először észre sem veszem, hogy az ő arca sem éppen egészséges színekben tündököl, túlságosan szeretném magam összeszedni, hogy újra az az erős, iróniával teli lány legyek, mint a kiborulásom előtt, de nem igen akar összejönni. Úgy szeretnék mindent kitörölni az emlékezetemből, de egyszerűen képtelen vagyok rá! Miért nem létezik a mai világban olyan gyógyszer, ami segít megszabadulni a szenvedésektől, és nem kell többé a lelki gondokkal foglalkozni. Ha zseni lennék, biztosan olyan hatóanyagú gyógyszer találnék fel, ami segítene a rengeteg lélekben megsebzett embereken. Ugyan most is vannak ilyen gyógyszerek, de azok mit sem érnek… csak ideig-óráig feledtetik el velem a múltat, és hamar rájöttem, hogy ezekre a szerekre hamar rá lehet szokni. Amikor azt tapasztaltam, hogy nem tudok már például altató, vagy nyugtató nélkül elaludni… be kellett fejeznem a gyógyszereket. Most ott tartok, hogy alig alszom valamit, miközben a külvilág felé, azt igyekszem mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben van, és nem történt velem semmi szörnyűség. David előtt viszont nehéz ezt a látszatot fent tartani, és általában nagyon hamar le is leplez. De most nem akarom, hogy így legyen.
- Nemsokára jobb lesz. Egy idő után mindig jobb. – Suttogom, és valóban, a tomboló érzései, ha lassan is, de elcsitulnak, úgy, mint a tenger, egy hatalmas vihar után. Már csak apróbb hullámok zavarják fel a lelkemet, néha ugyan még megjelenik egy-egy nagyobb is, de azok már nem okoznak olyan nagy kárt, mint az eddigiek. Kezdek megnyugodni, a szívverésem is lassul. Beletörődés… a szokásos. Belefáradtam már mindebbe, mégis képtelen vagyok abbahagyni az életet. Hiszen… éppen kezdek révbe érni. Ian is mellettem, van, habár ki tudja meddig, hiszen fogalma sincs róla, hogy mi mindent titkolok előle, ahogy azzal sincs tisztában, hogy mi történt velem. Csak sejthet valamit… de tudni nem tudhat semmit. Ez a titkolózás is lassan felemészt, akármennyire is nehéz róla beszélni.

Megkönnyebbülés önt el, amikor Noelle biztosít arról, hogy nem mondja el a testvéremnek azt, ami történt. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha David elé kellett volna állnom ilyen állapotban, és be kellett volna vallanom neki, mennyire nem tudok normálisan viselkedni, pedig mostanában olyan sokat javultam. Már én is azt hittem, hogy többé nem kell amiatt aggódnom, hogy újra felrémlenek előttem az emlékek, sőt, boldog is voltam, habár sok kétség gyötört. Most pedig itt vagyok, mint egy emberi roncs, és képtelen vagyok, még csak rendesen is fogalmazni, sőt, szinte könyörögtem, hogy ne áruljanak be a testvéremnek. Ez annyira nem jellemző rám, hogy biztos, ha így látna Ian még végül lemondana arról, hogy a közelembe kerülhessen… ha már úgyis annyira nehezen engedem a bizalmamba. Igyekszem szebb dolgok felé terelni a gondolataimat, de azok még mindig összefüggéstelenül csaponganak ide-oda, megállíthatatlanul.
- Igazad van. – Sóhajtok és tanácstalanul kezdem nézegetni a földet. Ha így megyek haza, David azonnal rá fog jönni, hogy nincs minden rendben, de az sem lenne épp jó megoldás, ha egyáltalán nem mennék haza, mert akkor meg szintén halálra aggódná magát. Ha hagytam volna valami kis üzenetet arról, hogy hova megyek, most nem lenne ilyen gondom, de mivel úgy gondolkoztam, hogy úgyis pár óra és vissza fogok menni… nem tartottam szükségesnek. Pedig jó lett volna, ha minden eshetőségre gondolok.

- Tényleg átmehetek hozzád? – Nézek fel rá, reménykedve. Akkor meg lenne oldva az, hogy ne találkozzak a bátyámmal, és talán mikor mégis találkozunk, már jóval nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb legyek.
- Nagyon hálás lennék. – Mondom halkan.
- Viszont mindenképpen kell valamilyen úton-módon értesítenem Davidet. Nem szeretném, hogy aggódjon, ha észreveszi, hogy nem vagyok otthon. – Majd írok neki egy sms-t amikor éppen, felkelne. Annyira már ismerem, hogy tudjam a szokásait, így talán nem is fogok hibázni. Talán.
- Köszönöm. – Egy apró, egy nagyon apró és halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
- Most nem történt semmi… elmenekültem. – Mondom el, habár nem kérdezte, szeretném, ha ezt tudná. Részletesen nem megyek bele a dolgokba, és talán soha sem fogom elmondani neki, hogy mi mindent történt velem a múltban… de ki tudja, lehet hogy ez az este más lesz, és feloldja a hallgatásomat. Hogy nem csak szakembereknek, vagy éppen a bátyámnak mondom el a történteket, hanem egy olyasvalakinek, akit alig ismerek, mégis önzetlenül ajánlotta fel a segítségét. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ezt David miatt is tette, hiszen a testvére vagyok.

Vajon jól döntöttem, hogy elfogadtam az ajánlatot? Igen, biztos vagyok benne. Így nem kell rettegnem attól, hogy a bátyám megint úgy fog viselkedni velem, ahogy régebben, mintha valami hímes tojás lennék. Bár tény, hogy akkor az a törődés nagyon jól esett. De mostanában? Amikor éppen azon gondolkozom, hogy ideje annak, hogy hagyjam külön élni magamtól? Nem olyan régen, még úgy éreztem, felkészültem az önálló életre, hiszen van munkám, az iskola jól megy, minden megy, mint a karikacsapás. A rossz álmokat kihagytam a felsorolásból és igyekeztem csak a szép, és jó dolgokat észrevenni a szituációban. Erősnek, függetlennek és szabadnak szeretném érezni magam, de úgy látszik, még mindig szükségem van a törődésre. Vajon attól a pár igaz baráttól, Davidtől, és Iantól megkapom, majd mindezt? Főleg az utóbbi aggaszt. Julian nem tudja, hogy ennyire instabil vagyok érzelmileg. Nemsokára beszélnem kell vele, és el kell neki az egészet mondanom… akár akarom akár nem. Már előre félek ettől a naptól.
- Összeszedtem magam egy kicsit. – Biztosítom Noellet, de azért a biztonság kedvéért, megteszek pár lépést, hogy lássam nem imbolygok-e. Szerencsére nem.





tag Noelle Smile
word count 870
lyrics Demons by Imagine Dragons
outfit Katt
credit Rae of Sunshine! of Caution 2.0 made this temp!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Noelle Arminger
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Hozzászólások száma : 11
Join date : 2012. Aug. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima   Szomb. Szept. 08 2012, 20:51








    Halványan mosolyogtam, mikor végre tényleg rám nézett, és nem csak úgy tett, mintha. Úgy értem, elég sokszor találkozni olyasvalakivel, aki ránk néz, még talán válaszol is a kérdéseinkre, vagy csak bólogat, de fejben teljesen máshol van, a saját kis világában, ahonnan általában elég könnyű kizökkenteni azokat, akik hagyják is magukat. És itt a hagyni szón volt a hangsúly.
    - Ha probléma lenne, nem ajánlottam volna fel. – mondtam még mindig mosolyogva. Pluszban, amit persze nem akartam megosztani vele, sőt, senkivel, az az volt, hogy ha itt hagyom, akkor az egész éjszakát végig aggódtam volna. Ez eléggé tiszta kép volt előttem. Pedig okom se lenne rá, nem? Úgy értem… nem sok közünk volt egymáshoz néhány pont kivételével és én amúgy sem voltam az a fajta, aki imádta az emberi kapcsolatokat. Mégis, a gondolat, hogy itt hagyjam őt… egyszerűen nem voltam rá képes. Nem voltam én olyan jégkirálynő, mint amilyennek szerettem volna feltüntetni magam. Bármennyire is próbálkoztam ezért.
    Arra csak bólogatni tudtam, mikor mondta, hogy értesítenie kellene Davidet. Felesleges volna aggodalmakat ébreszteni benne, bár volt egy olyan sejtésem, hogy gyanút fog benne kelteni az, hogy nálam tölti az éjszakát. Mint említettem, nem voltunk nagy barátságban, inkább csak az ismerősök szintjén. Biztos voltam benne, hogy szemet fog szúrni neki a dolog. De az már persze nem az én dolgom lesz. Úgy értem, én ki fogok állni Selima mellett, de maguk között is el kell majd ezt intézniük.
    - Majd nálam felhívhatod… de csak később szerintem, felesleges volna felébreszteni. Csak aggódni kezdene. – mondtam egy halványabb vállvonás kíséretében. Ha akar magának egy „nyugodt” éjszakát – már amennyire ez még lehet az, akkor csak reggel szól neki. De ez természetesen az ő dolga volt.
    Ajkaimat összeszorítva indultam el lassacskán, hogy tudja tartani velem a lépést. „Most nem”. Kezdtem ténylegesen tartani attól, hogy a sejtéseim igazak. A gyomrom még mindig kellemetlenül szorult össze a felvetéstől, és annak lehetőségétől, hogy megtörténtek. Tudtam, tényleg tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok az egyedüli nő, aki ilyesmin, vagy hasonló szörnyűségen esett át, de találkozni is velük... az kicsit más. Felkavaró.

    Los Angeles egyik jobb, kissé gazdagabb környékén éltem. Azon a véleményen voltam ezzel kapcsolatban, hogy inkább adok ki kicsit több pénzt a lakásra, mint hogy rosszabb helyre kerüljek. A legfontosabb nekem mindig is a biztonságom lesz. És ezen nem fogok változtatni.
    Nem volt külön házam, egy több emeletes legfelső lakása egyszerűen tökéletes volt a számomra. Nem kis erőfeszítésembe került kinyígnom a hely tulajdonosától, hogy néhány átalakítást véghezvihessek, de mivel már lassan tizenegy hónapja rendszeresen fizetem az amúgy nem elhanyagolható összeget a bérléséért, nem volt nagy ellenvetése, még annak ellenére sem, hogy nem rég volt felújítva.
    A nagy változtatások annyiból álltak, hogy mindent fehérre cseréltem. Fehér mániás vagyok. Két falat kellett átfesteni, a nappalit és a hálószobát, a többi amúgy is az volt. És a bútorokat. Tényleg, minden fehér volt. Meg persze krémszínű. Egyedül a járólapok barnállottak, de az még egész hangulatosan is ment hozzá.
    Szóval szerettem, sőt, imádtam ezt a lakást. Ez az egyik olyan hely volt, ahová nyugodtan elmenekülhettem. Ide egy férfit sem voltam hajlandó felhozni, sőt, másokat sem, egyrészt abból az elvből, hogy nem akarok költözni kéthavonta az esetleges zaklatások miatt. Elég nekem a munkahelyeimen megbirkózni az én-vagyok-az-isten-a-nők-számára-féle alakokkal, nem akarok állandó kopogtatásokat és ordításokat, esetleg azt, hogy attól rettegjek az egyik sarokban, hogy rám törik az ajtót.
    - Érezd magad otthon… - mondtam, mikor benyitottam az ajtón. Ledobtam a táskám és a kulcsom a kis asztalra, és beljebb mentem. – Ha szeretnél, lezuhanyozhatsz, tudok adni ruhát, vagy ilyesmit.








tag Selinek:)
word count 578
notes sajnálom, hogy csak most: (
lyrics The Tower by Vienna Teng
viselem
Rae of Sunshine! of Caution 2.0 made this temp!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima   

Vissza az elejére Go down
 
Crash at the border ... there is a way out of this? Noelle & Selima
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The secrets of Los Angeles :: Welcome to Los Angeles :: Beverly Hills :: Rosewood park-
Ugrás: