The Dangerous Shadows
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
. WELCOME .
The secrets of Los Angeles
A helyszín Los Angeles. Különös eltűnések történnek a városban, a rendőrök tehetetlenek ez ellen. A rejtély a mai napig tisztázatlan. Nem tudhatod, hogy az árnyak, mikor csapnak le rád láthatatlanul, minden előzmény nélkül. Az embereket, az árnyvadászok próbálják megvédeni, de az eltűnések továbbra is folytatódnak. Te felkészültél a kalandra?

Story.: Selima Howard
Design.: Michelle Flanagan
Rang képek.: Vampire Queen
. CHAT .
. THE MONTH ...
Latest topics
» Empire of Fantasy
Pént. Szept. 06 2013, 09:44 by Vendég

» The Originals
Pént. Jún. 07 2013, 00:09 by Vendég

» Art war! FRPG
Pént. Május 31 2013, 02:14 by Vendég

» My life Arts
Szomb. Ápr. 20 2013, 01:50 by Vendég

» American Horror Story
Szer. Ápr. 17 2013, 05:39 by Vendég

» Daily Diaries ~ Vámpírnaplók
Szomb. Ápr. 06 2013, 23:51 by Vendég

» do you know who i am?
Szer. Ápr. 03 2013, 03:50 by Vendég

» Szent Johanna Gimi
Vas. Márc. 24 2013, 01:53 by Vendég

» bite my tongue - anglia, chichester - vampire knight alap
Csüt. Márc. 21 2013, 05:42 by Vendég

Top posters
Julian Griffiths
 
Allie Campbell
 
Amelia Withebert
 
Chloé Virginia Simmons
 
David Howard
 
Selima Howard
 
Michelle Flanagan
 
India Hunt
 
Vanessa Simmons
 
Mark Valentine
 
Best Friends
secretofla





secretofla
FRPG Top Sites

Share | 
 

 Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Allie Campbell
Átlag ember
Átlag ember
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 62
Join date : 2012. Jun. 25.
Tartózkodási hely : Los Angeles
Job : Egyetemista & Újságíró

TémanyitásTárgy: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Kedd Jún. 26 2012, 07:16


Tagged.: Mr. Valentine
Words.: 685
Outfit.: HERE
Music.: What's Good For Me - Lucy Woodward
Notes.: Sajnálom, hogy ilyen rosszul indítottam, legközelebb jobb lesz.


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hát ezt is túléltem… Ez lett volna a legszebb felkiáltás a mai délelőttöm után, miután elfoglaltam ismét az engem, megillető helyet a Pepperdine Univerity hallgatói között. A visszatérésem híre gyorsan körbejárta a diáksereget így nem is kellett sokat várnom arra, hogy feltűnjenek a régi jó ismerőseim, barátaim. Direkt nem jelentettem be előre, hogy ma érkezem, el akartam kerülni a túlzott feltűnést, ez, azonban ahogy a mellékelt ábra is mutatja mégsem sikerült. Egész nap fogadtam a kérdéseket, üdvözléseket, illetve az irigy, gyűlölködő pillantásokat azoktól a lányoktól, akik a helyemre pályáztak. Különös képpen nem zavart a dolog, mert végre hazatértem. Az igazgató visszaadta a régi szekrényemet, a barátnőm Olivia pedig egy paddal arrébb csúszott, hogy a régi helyemen ülhessek. Hát nem tökéletes kezdés? Pontosan olyan volt minden, mint régen. Számos kérdésemre választ kaptam, sőt… talán kicsit többet is meséltek nekem, mint szerettem volna. Végig kellett hallgatnom egy év eseményeit, azaz, hogy ki – kivel kavart, miért dobta, kivel csalta meg, hogyan szívatták meg stb., Igyekeztem jó pofát vágni a dologhoz, végtére is ez az első napom, ilyenkor még belefér. A barátnőim annyira belemerültek a mesélésbe, hogy még órák közben sem hagytak nekem nyugtot, jöttek a levelek, a sutyorgás illetve az smsek a mobilomra. Nekem is mesélnem kellett arról, hogy milyen volt Franciaország, melyik iskolába jártam, volt e kint kapcsolatom, hol laktunk, és persze arról is, hogy anyu mikor tudta meg, hogy terhes, milyen az újdonsült húgom és még ki tudja miket akartak tőlem megtudni. Bár igaz, hogy lelkiekben felkészültem a kérdés áradatra, kicsit mégis túlbecsültem a képességeimet, ebédidőre pedig teljesen kimerültem. Szótlanul, bólogatva ücsörögtem az iskola lépcsőjén hallgatva a beszámolókat majd ugyan ilyen gépiesen indultam vissza az órákra.

Délutánra már csak egy kis békét, és nyugalmat kívántam csak, semmi egyebet így végül azzal ráztam le követőim hadát, hogy van még egy kis dolgom, de majd holnap beszélünk. Meg sem vártam a reakciókat csak megindultam a folyosón egy kihaltabb szakasz felé. Nem kellett sokáig keresgélnem, kedvenc törzshelyem a második emeleten rendelkezésemre állt ezúttal is. Egy kis beugróról van szó, az egyik ablak mellett ahová annak idején állandóan kiültem, ha egyedül szerettem volna lenni, olvasgattam, vagy csak átnéztem volna egy anyagot dolgozat előtt. Tekintve, hogy az igazgató szobája a folyosó másik végén áll, így a diákok nem sok időt töltenek itt, csak akkor, ha órájuk van, vagy elbújnának egy kis sarokba „romantikázni”. Legnagyobb szerencsémre ezúttal a hely csak az enyém volt. Megkönnyebbült sóhajjal ültem ki a párkányra és vettem elő a táskámból egy üveg narancslevet, meg egy csokoládés muffint ami még megmaradt az ebédemből.

Miközben eszegetni kezdtem a gondolataim vissza – vissza kalandoztak a régmúltba, abba az időbe, amikor elkezdtem itt a tanulmányaimat. Milyen régen is volt. Emlékszem először sikerült borzasztóan eltévednem hiába is kaptunk mi gólyák térképet az épületről. Olyannyira összezavarodtam, hogy sikerült lekésnem az első órámról, ami nagyon zavart, mert soha nem szokásom sehonnan sem elkésni. Szerencsémre egy késő srác a segítségemre sietett… Oké ez így hülyeség, mert én láttam meg a folyosón, rögvest azután, hogy egy szőke hajú lány alaposan felképelte, disznónak titulálta és faképnél hagyta. Mivel más nem akadt a közelben így csak erőt vettem magamon és oda mentem hozzá, hogy segítséget kérjek. Hát igen… első találkozásom az egyetem Casanovájával, Mark Valentine – al, nem is volt ANNYIRA szörnyű.

Ahogy Mark neve és arca visszakúszott a memóriámba hirtelen valami különös borzongás futott rajtam végig. Bele került néhány percembe mire úgy – ahogy összeszedtem magam. Tudtam, hogy valami hiányzott a napomból, az pedig nem volt más, mint Ő. Egész nap nem láttam, pedig körbejártam az iskolát a lányokkal, akik mindenféle új dolgot meg akartak nekem mutatni, még a vadi új poroltó készüléket is. Hát nem röhej? Lényeg a lényeg, bár sok infót kaptam arról, hogy hány lányt szédített, meg míg távol voltam, milyen hírek terjengnek róla, egy pillanatra sem sikerült látnom… és ez zavart. Persze mégsem kereshettem egyértelműen, vagy kérdezhettem meg, hogy hol van, hiszen… hogy nézett volna már az ki? Végül is… talán nem is baj, hogy így történt, legalább nem éreztem magam furcsán a közelében, úgy, mint régen.

Olyannyira sikerült belemerülnöm a gondolataimba, hogy még enni is elfelejtettem, az pedig hogy már nem vagyok egyedül fel sem tűnt…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mark Valentine
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 19
Join date : 2012. Jun. 25.

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Kedd Jún. 26 2012, 08:16


Tagged: Allie, the lost girl
Words: 721
Notes: Szerintem jól sikerült, az enyém hidd el rosszabb lett. Wink De majd belejövünk.

_________________________________________________________________________



Ez a nap nem indult valami túl fényesen, de annál jobban folytatódott. Alapból, sikerült elaludnom, így esélyem sem volt beérni az egyetemre. Mentségemre legyen szólva, hogy tegnap sokáig dolgoztam, a bandának éppen valami nagy fellépése volt, nekem, pedig végig ott kellett lennem mellettük. Mit meg nem tesz az ember azért, hogy egyszer csak feljebb lépjen a ranglétrán… De elvileg ez a sok meló, hamarosan meghozza a gyümölcsét, és végül majd velük együtt gitározhatok. Ezzel viszont nem volt vége az estémnek, találkoztam egy lánnyal is, szokásomhoz híven. Nem tudtam ellenállni a lehetőségnek és fél éjszakán keresztül vele, szórakoztam. Reggel ennek meg is lett az eredménye, tökéletesen sikerült, két órával később felkelnem, mint ahogy kellett volna.

Senki sem volt olyan kedves a testvéreim közül, hogy felébresszenek, amiért később biztosan véres bosszút fogok állni rajtuk. Hiszen tudták, hogy nagyon fontos nap ez a mai, mert be kellett volna adnom egy házi dolgozatot. Na most már annak is annyi. Majd valahogy ráveszem a tanárt, hogy beadhassam a határidő után is. Ilyenkor áldom azt, hogy ilyen mérhetetlen nagy meggyőző képességgel áldott meg a teremtő. Mivel akkor úgyis elkéstem, úgy döntöttem, hogy csak a délutáni órákat látogatom meg, addig, pedig mehet a lazulás, és az alvás.

Valóban visszaaludtam pár órára, de utána még mindig túl korán volt ahhoz, hogy bemenjek, ezért még egy órácskát olvastam az ágyban. Imádom az ilyen napokat, amikor lustálkodhatom, mert igen csak kevés ilyenben van részem a sok munka meg tanulás miatt. A szabadidőmben meg ugye, futok, vagy lányokat szédítek, esetleg buliba megyek… Ritkán van olyan nap, amikor teljesen kialudhatom magam, vagy csak így olvassak egy könyvet pihenésképp. Mikor látom, hogy az óra már fél egyet mutat, összeszedem magam, leteszem a könyvet az éjjeliszekrényre, és gyorsan elmegyek lezuhanyozni. Ez nálam mindössze negyedórát vesz igénybe. Felveszek egy fekete inget, és egy farmert, a hajamat vizesen hagyom, hiszen úgyis olyan meleg van, még jól is esik.

Kellemes, lassú tempóban indulok el az egyetem felé, és még egy szendvicset és kávét is szerzek magamnak, az úton. Nem akarok éhen maradni, főleg mivel ma is rengeteg dolgom van, örülök, hogy most ráérek enni. Miközben jóízűen majszolgatom a sonkás szendvicset, beérek az iskolába. A folyosón nyüzsögnek az emberek, hiszen ebédidő van. Amikor az ismerősök rám köszönnek én, visszaköszönök mosolyogva, főleg akkor, ha lány az illető. Egy sugdolózó lánycsapat mellett elhaladva, elkapok egy mondatot…
- Tudod, Allie, visszajött… – Csak nehezen állom meg, hogy ne torpanjak meg hirtelen, és közönyösen menjek tovább.

Allie? Az az Allie? Aki egy éve minden előjel nélkül eltűnt? Soha nem felejtem el, azt, amikor először találkoztam vele, olyan kis elveszett volt. Most pedig már vagy egy éve nem láttam. Vajon mi van vele? Mivel mindig is kíváncsibb típus voltam, nem érdekel, hogy nemsokára becsöngetnek, hanem elkezdek figyelni, hátha feltűnik az ismerős barna hajzuhatag és az olvadt csokoládé színű szempár. De egyik csoportban sem látom, még azokkal a lányokkal sem, akikkel mindig együtt szokott lenni.

Végül egy kihaltabb folyosószakaszra érek, egy olyan helyre, ahol én is rengetegszer megfordultam. Főleg akkor, amikor egy-egy csókra húztam be ide a lányokat, vagy egy kis tapizásra… Szép emlékek. Most csak egyetlen személy tartózkodik itt, mégpedig az, akit én kerestem akaratlanul. Ahogy látom, rendkívül belemerül a gondolataiba és észre, sem vette az érkezésem. Egy ideig csendben figyelem, keresem rajta a tekintetemmel azokat a változásokat, amik történtek.
- Szia. – Köszönök rá végül, halkan, hogy ne ijesszem meg, és mosolyogva. Jó újra látni. Legalábbis azt hiszem… mindig is vonzónak tartottam.

Ahogy így elnézem, egyre csak jönnek és jönnek az emlékeim, amik vele kapcsolatosak. Nem valami sok, mert sajnos behatóbban nem ismerhettem meg. Nem az a fajta lány, aki benne lenne egyéjszakás kapcsolatokban, így inkább nem is próbálkoztam ezzel… olyan gyakran. Persze, volt, amikor bepróbálkoztam, néhány egyetemi bulin, de tettlegességig soha nem mentünk el. Csak szemeztem vele, meg azt hiszem egyszer-kétszer táncoltunk, de ennyi. Pedig milyen jó lenne, ha ez változna! Már gyakran elképzeltem, pontosan mi is lenne akkor… Hmm. Igen, azt hiszem javíthatatlan, vagyok.

- Elég régen láttalak. Nem is tudtam, hogy ma jössz vissza Franciaországból. – Persze én is hallottam a pletykákat, így ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Csak még mindig nem értem, hogy mi a francnak kellett, egy nyomorult évre átmenni egy másik iskolába csak azért, mert ott elvileg jobb a tanítás. Ha jobb, akkor miért nem maradtak ott? Áhh, mindegy, női logika. Soha sem fogom megérteni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Allie Campbell
Átlag ember
Átlag ember
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 62
Join date : 2012. Jun. 25.
Tartózkodási hely : Los Angeles
Job : Egyetemista & Újságíró

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Kedd Jún. 26 2012, 21:11


Tagged.: Mr. Valentine
Words.: 565
Outfit.: HERE
Music.: Ross Copperman - Holdin On And Letting Go
Notes.: Ne viccelj nekem nagyon tetszett Wink


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Sosem értettem, vajon mi az a különös érzés, ami folyvást magával ragad, amikor megjelenik a színen Mark Valentine… Amikor egy – egy buliban felkért táncolni, vagy csak összeakadt a pillantásunk úgy éreztem, menten elájulok, pedig soha máskor nem esett még meg velem ilyesmi. Mindig csak akkor, amikor ő a közelben volt. Mivel nem pszichológia szakos vagyok és nem dili dokinak, készülök igen csak gyatrán, megy saját magam elemzése, mégis néha megpróbálkoztam vele, időről – időre, hogy valami normális, elfogadható mentséget, magyarázatot találhassak saját magam és a viselkedésem számára. Általában megállapodtam annál a válasznál, hogy Mark kisugárzása fog meg, jobban mondva az a feltétel nélküli szabadság, ami nekem soha sem adatik meg, és amivel ő azt és akkor csinálhat, amit, és amikor csak akar. Nem tartozik magyarázattal senkinek, csak a saját élvezeteire figyel, nem köti le magát. A maga módján önző, mégis érdekes egy alak. Talán tudat alatt féltékeny voltam rá annak idején, most pedig, hogy visszatértem, és eszembe jutott újra az lettem. Igen, csakis erről lehet szó semmi másról…

A gondolataimból egyszer csak egy már oly régen hallott, kellemes, mély hang ráz fel, s bár halkan szólított meg, mégis sikerült megijesztenie. Nem mintha olyan félelmetes volna, pusztán csak váratlanul ért, ráadásul épp Róla gondolkoztam, amikor megjelent. A véletlenek érdekes játéka. Nem mertem felnézni rá, jó ideig. Lassan, fokozatosan vezettem rá fel a pillantásomat, mintha csak újra magamba akartam volna inni a látványt. Egek mégis mi van velem? Végül csak elértem az arcáig, amin már ott virított a híres Casanova mosoly, amitől a lányok olvadnak, és ami még néha rám is hatást gyakorol. Néha! Mélyen a szemeibe néztem, akár csak régen ha találkoztunk.

- Szia! – szólaltam meg végül, néhány percnyi hallgatás után, magam is halkan, de egy apró mosollyal.
- Talán már ismersz annyira, hogy tudod, szeretek meglepetéseket okozni. Senki sem tudta, hogy ma érkezem vissza, csak a családom és az igazgatónő. – beszéd közben észrevétlenül a változások apró jelei után kutattam az arcán, de felesleges volt. Mark Valentine épp olyan, mint amikor itt hagytam. Jóképű, és veszélyes.
- Furcsálltam, hogy egész nap nem látlak, pedig a csajok körbe ráncigáltak az egész épületen, hogy minden kis újdonságot megmutassanak nekem. Újabb hódítással voltál elfoglalva? – villantom felé a régi szemtelen mosolyomat miközben elveszem a táskámat a párkányról, hogy ha akar le, tudjon ülni mellém.
- Hallottam a legújabb kalandjaidról, lassan a lányok a sok sztoriból igazán írhatnának egy könyvet, tuti Bestseller lenne. Már csak egy jó cím kéne neki. Mondjuuuk…. A XXI. Századi Casanova? – kortyolok a narancslevemből. Hát igen, régen gyakran húztam ilyesmivel, és most is csak azért merem ennyire bátran, mert tudom, hogy nem haragszik érte, sőt gyakran együtt nevettünk a bulikon, ha ilyesmi szóba került.
- Na, de komolyabbra fordítva… mi újság veled?

Olyan különös ez az egész helyzet, mintha csak valami régi filmet néznék, amiben két idióta szereplő igyekszik normálisan viselkedni egy igen csak furcsa helyzetben. Tiszta röhej az egész, ráadásul megint kezdem magam különösen érezni. Bezzeg Párizsban nem történt ilyen, pedig akadtak ott is hasonló jellemű fiúk, mégsem volt ebből baj. Könnyedén vettem a próbálkozásaikat, lekoptattam őket, aztán többé nem foglalkoztam velük. Nem értem akkor, hogy most mi lehet a bibi.

Megint sikerült elkalandoznom, szerencsére azért ez nem látszott meg annyira és még azt is felfogtam valamennyire, amit Mark kezdett el mesélni, így nem kerülök égő szituba, ha esetleg visszakérdez vagy reakciót vár. Időközben folytattam a félbe hagyott muffinom majszolgatását és nekidőltem a falnak, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessek.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mark Valentine
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 19
Join date : 2012. Jun. 25.

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Szer. Jún. 27 2012, 02:58


Tagged: Allie, the lost girl
Words: 821
Notes: Bocsánat, kicsit elragadott az ihlet. Embarassed Azért remélem tetszeni fog.

__________________________________________________________________________



Mindig, amikor találkoztam vele egy-egy bulin, úgy éreztem, valami mindig visszatartja attól, hogy igazán jól érezze magát. El nem tudom képzelni milyen élete, lehet, de egyszer szívesen láttam volna, amikor mindenről megfeledkezve csak önmagáért él, és semmi mással nem foglalkozik, csak magával. Sokkal boldogabb lenne, azt hiszem. Rólam mindenki azt gondolja, hogy az életemben azt tehetem, amit csak akarok, pedig mekkorát tévednek… Az ilyen szórakozóhelyeken, vagy egyetemi banzájokon, mindig felveszem az álarcomat, és fesztelenül csak a pillanatnak élek. Azt hiszem ez is egyfajta… jó tulajdonság. Hogy ki tudok kapcsolni, hogy nem gondolok abban a pillanatban és abban a helyzetben az otthoni gondokra, bajokra, arra, hogy mikor kell befizetni a számlákat. A testvéreimre is ügyelnem kell, akármennyire is bizonygatják, hogy már tökéletesen el tudják látni magukat. Főleg a húgomat féltem, ki tudja, épp milyen férfit szédít, és mikor kell a megmentésére sietni. Adam szerencsére sokkal felelősségteljesebb, őrá mindig lehet számítani, hogy okosan dönt, és nem tesz semmiféle meggondolatlanságot. Susanról ezt tényleg nem lehet elmondani.

Elég lassan eszmél fel a hangomra, de én türelmesen várom, amíg a pillantása az enyémmel találkozik. Addig is újra, meg újra fel tudom térképezni a tekintetemmel a testét, ami nem éppen egy jó szokásom. De hát, én minden lányt jó alaposan megnézek magamnak, és általában egy hatalmas mosollyal szoktam honorálni a látványt. Nem hiába van ez a mosoly, most is az arcomon, hiszen igen csak egy vonzó lány van itt előttem. Mit lány… Nő. Egy igazi nő. A teste tanulmányozását, csak akkor hagyom abba, amikor a lélektükrei az enyémbe tekintenek. Máris érzem azt a szokásos kellemes bizsergést, ami mindig elfog, ha láthatom ezt a csokoládészínű szempárt. Mindig is szerettem a szép szemű lányokat, Alliet pedig nem csak szép, hanem gyönyörű íriszekkel áldotta meg a sors. Vagyis pontosabban a genetika.

- Igen, ennyire már ismerlek. De azért, nagy kár, hogy nem szóltál előre. Rendeztem volna neked egy „Isten hozott újra köztünk!” bulit, ami tuti tetszett volna neked. Még a pompomlányokat is beszerveztem volna, sőt, ha már ennyire belejöttem a tervezésbe, a tengerparton lett volna a parti, ahol mindenki, alig van felöltözve. Milyen szép is lett volna. – Mondom egy színpadias sóhaj kíséretében, és szemtelenül újra megbámulom. Én már csak ilyen vagyok. Mint mindig, ahogy ezeket a mondatokat mondtam, el is képzeltem fürdőruhában… vagy éppenséggel a nélkül. Hmmm…
- Hát valami olyasmivel igen. Kicsit sokáig voltam fent és elaludtam. Utána pedig már nem volt kedvem bejönni az egyetemre, gondoltam elég a délutáni órákat is meglátogatnom. Persze nem gondoltam, hogy te is itt leszel, különben előbb is jöttem volna. – Válaszolom a kérdésére és leülök mellé, viszonylag közel. Ilyenkor örülök, hogy ez a hely éppen csak két embernek elég, így tényleg jó közel lehetek hozzá. Kifejezetten élvezem a helyzetet. Ahogy a szemtelen mosolyát is.

- Ó, ők még a feléről sem hallottak. – Legyintek.
- Nem csak az iskolából szoktam szedni az áldozataimat, így azokról fogalmuk sincs, akiket máshonnan szedek fel. Különben jó lenne a könyvcím, biztosan sokan olvasnák. Hiszen az én életem minden ember szemszögéből érdekes. – Nevetek, kicsit ironikusan. Hiszen az emberek többségének, fogalma sincs, pontosan hogyan is élek. Hogy rengeteget dolgozom suli mellett. Hogy van, amikor egyáltalán nem kívánom az alkoholt, és a pultos lány, már tudja, hogy ha Mark-koktélt kérek, akkor csak puszta vizet iszom, ami koktélnak néz ki. Annyi mindent ellehetne rólam mondani, ami szinte sokkolóan hatna az egyetem közösségére. Így jobb is, hogy ezek a dolgok titokban maradnak.

- Ezt pont te kérdezed? – Érdeklődöm kedvesen mosolyogva – ami megjegyzem mostanában ritkaságszámba, megy.
- Nem én mentem el Franciaországba egy évre, hogy aztán hirtelen újra megjelenjek minden előjel nélkül. Velem semmi érdekes nem történt. Éltem a megszokott életemet, vigyáztam, hogy ne vigyem túlzásba a bulizást, meg az ivást, na meg persze a kalandokat, járkáltam orvoshoz… – Akaratlanul mondtam ki az utolsó mondatot, amit rögtön meg is bántam, így gyorsan folytatom, hátha figyelmen kívül hagyja.
- Gondolkoztam azon, hogy alapítok egy együttest, egyénileg nem valami jó gitározni. Énekhangom az van, de az énekesi pálya soha nem vonzott. Biztos találok majd pár embert az egyetemen, aki szívesen csatlakozna hozzám egy külön bandába.

Szinte rögtön az után, hogy véget ér a beszámolóm, lerohanom a kérdéseimmel.
- Na és te? Mi jót csináltál Franciaországban egy évig? Nem pasiztál be? Sok bulin voltál? Jól érezted magad? Nem voltak túlságosan sznobok abban az iskolában? – Abbahagyom a kérdés áradatot, mert ha túl sokat kérdeznék egyszerre, még azt hinné, tényleg ennyire érdekel, az hogy miért is ment el, miért nem szólt nekem, és miért egyetlen egy szó nélkül tűnt el az életemből. Nem mintha ez bosszantana… ááá nem… egy kicsit sem.
- Igazán szólhattál volna arról, hogy csak egy évre mész el… – Jegyzem meg újra csak akaratlanul. Akkor nem kellett volna, annyira kétségbeesnem, mikor egyszerűen sehol az égvilágon nem találtam és valamelyik csacsogós barátnőjétől kellett értesülnöm arról, hogy Franciaországba ment. Nem volt valami jó élmény. Még akkor sem, ha nem értem, hogy miért hiányoltam ennyire, mikor abszolút nem érdekel jobban, mint a többi lány.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Allie Campbell
Átlag ember
Átlag ember
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 62
Join date : 2012. Jun. 25.
Tartózkodási hely : Los Angeles
Job : Egyetemista & Újságíró

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Csüt. Jún. 28 2012, 06:09


Tagged.: Mr. Valentine
Words.: 984
Outfit.: HERE
Music.: Ross Copperman - Holdin On And Letting Go
Notes.: Hát ebbe most egy kicsit én is túlságosan belejöttem, bocsi. Embarassed


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Miközben igyekszem visszaszokni a régi egyetemi feelinghez és ahhoz az emberhez, aki egy évvel ezelőtt voltam megnehezíti a dolgomat az a sok tapasztalat, amire odakint Franciaországban tettem szert. A régi Allie nem venné komolyan Mark egy szavát sem, elkönyvelné annak, aminek régen, egy szoknyabolond, rosszfiúnak, akivel csak hébe – hóba beszél egy – egy szót, vagy megejt egy táncot, ha nagyon, muszáj, de semmi több. Most mégsem vagyok erre képes. Odakint megtapasztaltam, hogy gyakran a látszat csal és olykor több érték is felfedezhető valakiben, annál, mint amit a világnak esetleg megmutat.

Ismét sikerült elkalandoznom így hát csak arra eszmélek fel, hogy Mark valami tengerparti buliról beszél, amit a visszatérésem tiszteletére rendezett volna meg, elrángatva a pomponlányokat is, meg arról a kevés ruháról, amit a bulin viselnénk ugyebár.
- Javíthatatlan vagy, mondták már? – kérdezem szem forgatva, mégis mosolyogva azon a bizonyos színpadias sóhajtáson, amit az imént produkált.
- Nem akartam nagy felhajtást, szóval most csak főleg áldom az eszem, hogy suttyomban érkeztem. – kuncogok halkan. Igyekszem elrejteni a zavaromat, amikor alaposan megbámul, és úgy tenni mintha fel sem tűnt volna, de eléggé nehezemre esik, tekintve, hogy őt mindig is nehezebben tudtam átverni. Ez volt az egyik tulajdonság, amit utáltam benne, olvasott bennem, mintha csak egy nyitott könyv volnék a számára. Mindig pontosan tudta, hogy mik azok a szavak, mondatok, amivel képes engem zavarba hozni. Vajon szándékosan csinálja, vagy fogalma sincs az egészről és csak én képzelem be magamnak a dolgokat?

- Miért is nem lepődöm meg azon, amit hallok? – vonom fel a szemöldököm, amikor elmeséli, hogy bizony egy kis esti kaland tehet arról, hogy elaludt reggel, aztán pedig lustizott otthon.
- Na ne szédíts már, ugyan miért jöttél volna be előbb, pusztán csak, azért mert tudod, hogy visszajöttem? – kérdezem kíváncsian, miközben újra belekortyolok a narancslevembe. Komolyan érdekel a válasza, mert ez a kis vallomás számomra úgy hatott mintha csak véletlen elszólás lenne. Vagy tévedek és tök szándékos volt? De, most komolyan, ki igazodik el ezen a srácon?

Hagyom, hogy elhelyezkedjen mellettem, de nem bírom ki, hogy ne szurkálódjak egy kicsit. Mark szerencsére állta a sarat, sőt igen csak frappáns válasszal lőtt vissza. Beteges dolog, hogy ennyire tetszik ez a beszélgetés igaz? Pedig pokolian élvezem, mert, mellette nem kell annyira odafigyelnem arra, hogy mit teszek, mondok, mivel nem érdeklik az ilyesfajta szabályok.
- Tudod mit? Lehet, megírom rólad én azt a bizonyos könyvet, habáár…. - * gonosz mosoly jelenik meg újra az ajkaimon *
- Minden valószínűség szerint rontanám vele a rólad kialakított összképet. Sőt, meglehet utána már jóval kevesebb lányt, tudnál elcsábítani a trükkjeiddel. Így is bevállalnád? – kihívó pillantást küldök felé, majd harapok egyet a muffinomból.

A beszélgetés hamarosan arra terelődik, hogy vajon mi történt vele, míg én távol voltam és nem beszéltünk. Először jött a szokásos, „éltem az életem, stb.,” kezdetű szöveggel, ám egyszer csak kicsúszott valami érdekes a száján.
~ Járkáltam orvoshoz… ~
Vajon mi történhetett??? Miért járkált orvoshoz? Szívem szerint egyből kérdések tömkelegével árasztottam volna el, arról, hogy mi volt a baj, jobban van e már, miért nem írta meg, de aztán észrevettem, hogy nem akar a témáról beszélgetni. Más esetben talán egy kicsit erőszakosabb lettem volna, nem hagytam volna, hogy elterelje a témát, ám ezúttal úgy éreztem az lesz a leghelyesebb, ha hagyom, hogy a dolog „észrevétlen” maradjon. Egyszer talán elmondja, ha el akarja, ha meg nem… úgysem szedem ki belőle.

Amikor Mark arról kezdett el beszélni, hogy alapítani szeretne egy bandát újra megjelent az imént eltűnt mosolyom, és érdeklődve kezdtem hallgatni a terveit. Nem is lenne olyan rossz, egyszer szívesen meghallgatnám, ahogy játszik, nem is beszélve az énekhangjáról.
- Sok sikert hozzá, majd csápolok az első sorból a koncertjeiteken. Természetesen ragaszkodom hozzá, hogy az első interjútokat majd nekem adjátok. – ezzel sikeresen kivégeztem a muffinomat. A papírját gondosan összehajtogattam és a táskámba tettem, mivel ezen a folyosón sehol sincs kuka.

Időm sem volt arra, hogy egy kicsit feldolgozhassam az imént hallottakat, Mark ugyanis elkezdett lerohanni a kérdéseivel.
- Hé – hé! Azért had válaszoljak már meg egyet, ne bombázz ennyire. – nevettem el magam miközben védekezően felemeltem magam elé a kezeimet.
- Fújd ki magad Casanova, addig mesélek – nyelvet nyújtottam rá, majd bele is fogtam.
- Hogy mit csináltam Franciaországban 1 évig? Természetesen tanultam egy ottani egyetemen, és erősítettem a francia nyelvtudásomat. Sikerült letennem belőle a felsőfokot, jó mi? Ezen kívül segítettem otthon anyunak a baba körül és írogattam az egyetemi lapba. Néha beszálltam a szervezésbe, ha valami bankettről, jótékonysági fogadásról, ilyesmiről volt szó, mást nagyon nem csináltam. - vonok vállat.
- Pasik…hááát… hébe – hóba belementem egy – egy randiba, és jártam egy sráccal 2 hónapig, de aztán szétmentünk, mert nem fogott meg annyira, mint kellett volna. Válogatós vagyok, na. Kicsit hülyén is érzem magam, hogy két hónapot pocsékoltam el rá, de ha másnak nem is tapasztalatszerzésnek jó volt. – iszom néhány kortyot, majd folytatom a beszámolómat.
- Sokszor elmentem bulizni igen és többnyire jól éreztem magam. Persze mint mindenkinek nekem is voltak rossz napjaim, de azokat inkább nem veszem figyelembe, és azt mondom összességében jó volt. – az utolsó kérdésen mikor eszembe jut, elnevetem magam.
- Tele volt velük a suli, de már megszoktam, hogy kit, hogyan kell kezelni. – kacsintok rá.

Az utolsó megjegyzése nem kicsit lep meg és ez a döbbenet most akármennyire is nem akartam, nagyon meglátszik az arcomon. Ennyire zavarja, hogy nem szóltam neki? De hát miért? Azt hittem észre sem fogja venni a távozásom, végtére is minden nap más lánnyal múlatja az idejét, mi pedig sosem voltunk olyan viszonyban… ergo nem értem az egészet. Kell néhány perc, míg összeszedem magam, csak azután szólalok meg.
- Miért? Hiányoztam? – halványan mosolygok, próbálom elvenni a kérdésem élét, pedig nagyon is komolyan érdekel a válasza.
- Mit tettél volna, ha tudod, hogy visszatérek még? – bukik ki belőlem egy újabb kérdés. Vigyázz Allie így felfeded magad, nem szabad, hogy lássa mennyire, vágysz a válaszára.
- És mi lesz most, hogy itt vagyok? – azt már nem merem tőle megkérdezni, hogy pontosan miért kellett volna neki szólnom, mit számított ez neki.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mark Valentine
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 19
Join date : 2012. Jun. 25.

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Szomb. Jún. 30 2012, 03:21


Tagged: Allie, the lost girl
Words: 1124
Notes: Megint túl sokat írtam, remélem nem bánod Embarassed

___________________________________________________________________________________


Végig abban a tudatban voltam, hogy én soha sem fogok felnőni. Legalábbis ezt pár éve még így gondoltam. Ehhez képest, most csak megjátszom az éretlen tökfejet, akinek nincsen semmi komoly dolga, és csak azt kell eldöntenie, melyik bulira menjen el legközelebb. Aki csak önmagával, és a nőkkel törődik semmi mással. Legtöbben tudják, hogy ki az apám, de arról fogalmuk sincs, hogy évek óta nem tartom vele a kapcsolatot, és egyáltalán nem azért zenélek, mert a nyomdokaiba szeretnék lépni. Egyszerűen csak a magam útját járom, így csak írom a számokat, gitározom és próbálom azt az életet élvezni, ami megadatott nekem. Ha egyszerűen elsüllyednék a szomorúság mocsarában, soha ki nem jönnék onnan, már pedig a családomnak szüksége van rám. Főleg anyának.

Az élet dolgairól való elmélkedést, inkább meghagyom, majd magányos óráimra. Allie-vel kellene foglalkoznom, ha már végre itt van a közelemben, és valóban nem álmodom – mint ahogy furcsa mód szoktam róla. Konkrétan fogalmam sincs, hogy egyáltalán mi ütött belém, miért vagyok beszédesebb a szokottnál. Tényleg ennyire hiányzott volna? De hát nekem egyetlen lány sem hiányzik, soha!
- Ó, igen, sokan. Meg is próbáltak megjavítani páran, de az egyiküknek sem sikerült. Ami nem meglepő. – Vigyorodom el a kérdését hallva. – Különben is, így szeret mindenki. – Ami nem is esik távol a valóságtól. Sokszor nem értem, a lányok miért tartják vonzóbbnak, a bunkó, egy éjszakás kalandot kereső pasikat, mikor annyi normális is van a közelben. Nem mintha panaszkodnék, nekem tökéletesen jó, hogy ennyi partnerem van, már akkor is, ha csak egyet csettintek. De kezd ez egy kicsit unalmassá válni. Jobban szeretem a kihívásokat.

- Ha ezt is tudtam volna előre, hogy nem akarsz nagy felhajtást, akkor úgy intéztem volna, hogy ne legyen az. De akkor is, nem ártana valami módon megünnepelni a visszaérkezésedet. Várj csak… – Elkezdek az oldaltáskámban keresgélni, ami tele van könyvekkel. Diadalmasan felcsillannak a szemeim, amikor megtalálom, amit keresek, és előveszek egy üveget, amiben piros folyadék látszik.
- Nem kérsz? Eper-koktél. Nincs benne alkohol, bár gondolkoztam azon, hogy teszek bele… – Füllentek. – Nem lenne jó ebben a nagy melegben, de így egész frissítő. – Valóban az, direkt azért készítettem. Hogy ne maradjon ki a kellő folyadékbevitel. – Még egy kis extra is van benne, és valahogy úgy érzem, ez ünnepélyesebb, mint a narancslé, nem igaz? – Kérdezem tőle mosolyogva.

- Azért nem lep meg a dolog, mert ennyire már ismersz. – Mondom nevetve. – Különben sem szeretek annyira nagyon suliba járni, jobban szeretek lustálkodni otthon. Lehet beteget, kellene jelentenem, azzal a címszóval, hogy túl sok lány köti le az időmet és fáraszt le. De nem hiszem, hogy az egyetemi vezetőség ezt elfogadja, indokolt hiányzásnak. – Megint visszatértem a komolytalan énemhez, valahogy így sokkal nagyobb biztonságban érzem magam vele szemben. Nem tudom, hogyan bánhatnék vele, mert az eddigi viselkedésem nem hozott osztatlan sikert – mármint amikor az elcsábításáról szövögettem terveket – viszont valami miatt mégis keresi a társaságomat. Mondjuk, ki nem? De ő valahogy más.

A kérdésén jó alaposan el kell, gondolkozom. Tényleg, miért is? Én magam sem tudom, de nem ártana valami frappáns válasz, amivel nem árulom el, ezt a pillanatnyi bizonytalankodást.
- Gondolom, örültél volna, ha előbb itt vagyok, vagy nem? – Kérdezek vissza egy szemtelen mosollyal. Legalábbis, amikor hirtelen megjelentem mellette, úgy láttam, mintha valóban örült volna nekem. Általában pedig a megérzéseim nem hagynak cserben. Így remélhetőleg, ezt most is pontosan úgy történt, ahogy én gondolom. Bár… őt sokkal nehezebben tudom megfejteni, mint a többieket.

Amikor leülök mellé, még közelebb húzódom hozzá, mintha csak helyezkednék, pedig ez igenis nagyon tudatos.
- Jó, írd meg! Bár félek, kicsit zavarba jönnél, ha néhány kalandomat, nagyon részletesen ecsetelgetném. A trükkjeimet, pedig nem árulhatom el, mert minden embernél másképp cselekszem. Ösztönösen megérzem, hogy ki-mit akar hallani, és így könnyű dolgom van. – Újabb őszinte dolgot mondtam el. Azért szeretek vele lenni, mert mellette, nem érzem magam olyan… műnek. Néha őszintén is tudok beszélgetni vele, még akkor is, ha fogalma sincs arról, hogy valójában ki is vagyok.
- Azt, pedig nem bánnám, ha rontanád az összképet. Egyrészt, szeretem a kihívásokat, másrészt pedig, nem is biztos, hogy nehezebb dolgom lenne. Ahogy ismerem az itteni lányok többségét, csak még lelkesebben követelnék a társaságomat, pusztán azért, mert szerepeltem egy könyvben. Ezzel csak még népszerűbbé tennél. – Mosolygok.

Szerencsére sikerül teljesen elterelnem a témát, a véletlen kimondott szavaimról, és már újra visszatérhetek az eddigi szerepemhez, amiből hirtelen kizökkentem.
- Ez csak természetes, el is várom, hogy ott legyél az első sorban. – Vigyorgok újra. – Cserébe, pedig megkapod azt a bizonyos interjút. Ha már vagy olyan kedves, és végighallgatsz. – Most, hogy elképzeltem ezt a jövőbeli szituációt, nem is lenne rossz.
Feszült figyelemmel hallgatom meg a beszámolóját, és erőnek erejével tartom vissza az újabb és újabb kérdéseimet. Miért kezdem felhúzni magam? Semmi jogom rá, hiszen konkrétan semmi közünk nincs egymáshoz. Akkor mégis miért bánt ennyire az, hogy egyszerűen csak úgy lelépett? Mintha valami fontos személy lenne az életemben, mikor nem is az. Igyekszem visszafojtani a feltörekvő idegességemet, de elég nehezen megy.

A döbbenetet látom is az arcán. Hiszen én is tudom, hogy hülyeség felhúznom magam ilyesmin… de egyszerűen az érzéseimet nem tudom irányítani. Mégis mit válaszoljak az elhangzott kérdésekre? Hiszen én magam sem tudom, hogy miért haragszom rá.
- Nem, nem hiányoztál. – Mondom, talán egy kicsit túl gyorsan is. Igenis rossz érzés volt, hogy nem futottam vele össze a folyosón, hogy nem láttam ott egyik bulin sem, hogy nem tudtam folytatni vele ezt az úgymond „szócsatákat”, amik inkább játékok voltak. Az újabb kérdésére legszívesebben egyáltalán nem válaszolnék. De sajnos ezt nem tehetem meg. Összefonom magam előtt a karjaimat, és miközben még mindig próbálom lenyugtatni magam, válaszolok:
- Hogy mit tettem volna? Fogalmam sincs, hiszen arról sem tudtam, hogy egyáltalán visszajössz-e még. Azt sem tudtam, hogy elmentél! – Oké, le kellene halkítanom a hangomat, de egyszerűen nem megy.
- Egyszerűen csak eltűntél, egyik napról a másikra. Én meg halálra aggódtam magam, hogy lehet valami bajod esett, vagy baleset ért, vagy még fene tudja milyen szörnyűség, történhetett veled… – Miért mondom ezeket? Valaki állítson le!

- Az egyik barátnődtől kellett értesülnöm arról, hogy te vígan elmentél Franciaországba, egy évre. Hát nem volt valami boldog élmény, azt elmondhatom… – Azt hiszem kitört belőlem egyfajta őszinteségi roham.
- Miközben távol voltál, nem tudtam senkivel normálisan beszélgetni, pedig nagy szükségem lett volna rá. Olyan dolgok történtek az életemben, amik… – Itt elhallgatok, próbálom összeszedni a maradék józan eszemet és nem mindent kitálalni neki. – Mindegy… – Mégis mit képzelek? Ő csak egy… lány. Allie, akit alig ismerek. Akkor mégis miért kötődöm ennyire hozzá?
- Nem tudok én már semmit. Azt sem tudom, hogy mégis mit vártam tőled. – Halkul le a hangom, a végén, pedig már szinte suttogássá válik. – Hiszen soha sem derült ki, hogy milyen kapcsolatban is vagyunk egymással. – Mégis… úgy érzem eddig a családomon kívül ő állt hozzám a legközelebb, és egyszerűen rosszul esett, hogy úgy hirtelen eltűnt. Pedig tudom, hogy ő nem tudhatta, hogy mit is érzek valójában.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Allie Campbell
Átlag ember
Átlag ember
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 62
Join date : 2012. Jun. 25.
Tartózkodási hely : Los Angeles
Job : Egyetemista & Újságíró

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Szomb. Jún. 30 2012, 22:59


Tagged.: Mr. Valentine
Words.: 947
Outfit.: HERE
Music.: Dido - Here With Me
Notes.: Vettem észre, de azért nagyon tetszett. Smile Sajnos az enyém nem lett ilyen jó Embarassed


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Világ életemben szerettem a kihívásokat, rejtvényeket, talányokat, ám van egy, amit hiába is igyekszem megfejteni már jó ideje, hiába áldozom rá annyi időt, sosem akar összejönni. Ez a rejtvény nem más, mint Mark Valentine és a személy, aki az álarca mögött rejtőzik. Bizony, álarc… tudom, vagyis… inkább talán érzem, hogy ez a felszínes bunkó, akit a világ számára mutat nem egyenlő az igazi személyiségével. Nem lehet az, hiszen akkor nem vonzana, sokkalta inkább taszítana és legalább annyira el, tudnám kerülni őt, mint az iskola többi műmacsóját. Csak az lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy képtelen vagyok átnézni rajta, hogy valamiféle hatással van rám az igazi énje.

Figyelmesen hallgatom, amit mond, amikor pedig megkínál az ő spéci eper koktéljából akaratlanul is, feltűnik az arcomon egy kislányos, aranyos mosoly.
- Hűűűű… a nagy Mark Valentine eper koktélja… és én kaphatok belőle. Wooow… ezt a napot sosem fogom elfelejteni. - incselkedtem egy kicsit majd elvettem az üvegét és belekortyoltam
- Hmm… ez nagyon finom. Meg kell adnod a receptjét – jegyzem, meg miközben letörlöm az üveg tetejét és visszaadom neki.
- Ha tudom, hogy a visszatérésemmel ekkora kegyben részesülhetek már előbb is, jöttem volna. – húzom továbbra is. Nem tudom miért, de valahogy vele még ezek a szekálások, incselkedések is jól esnek, és különös módon mindig várom, hogy vajon majd mivel lő vissza. Tudom beteges, de ritkán élvezek ilyen „csipkelődéseket” ennyire. Talán… csak vele.

Amikor a könyvről kezdünk el beszélgetni Mark, hogy úgy mondjam, ismét megmutatja, hogy nincs baj az önértékelésével. Őszintén szólva a barátnőimmel ilyenekre szoktuk azt mondani, hogy a gyerek nem is étellel, sokkal inkább az egojával táplálkozik, azért fényezi magát ennyire. Most komolyan, kinek lehet élvezet azt hallgatnia, hogy a srác vajon hány csajt döntött már meg, és, hogy a buta libák mennyire tapadnak rá? És ami a legfontosabb kérdés… Miért idegesít engem annyira minden egyes kis történet, ami körbejárja az iskolát és épp az aktuális „hódításáról” szól? Amikor annak idején a húgommal erről beszélgettünk a kis csacsi kitalálta, hogy azért mert féltékeny vagyok. Elhiszitek ezt?? ÉN… Féltékeny… Ch. Még viccnek is rossz. Ez nagyjából akkora ostobaság mintha az egyetemi kabala kitalálná, hogy a helyére pályázom, vagy a focicsapat kapitánya felkérne, hogy álljak a kapuba védeni egy bajnoki meccsen. Persze gondolom mondanom, sem kell, hogy az én imádott hugicám nem adta fel a dolgot és azóta is akárhányszor szóba kerül Mark folyton sejtelmesen, mosolyog és látom a fején azt a tudálékos nézést, amivel néha az őrületbe tud kergetni.

- Hát amennyi IQ bajnok lány jár ide talán igazad, van, lehetséges, hogy csak még inkább szaladnának utánad, nem taszítaná őket a könyv. – Néha komolyan én magam is elgondolkozom, hogy miért van az, hogy nekünk lányoknak nem az értelmes, szolid, visszafogott fiúk kellenek, hanem azok, akik bunkók, rossz hírűek, és veszélyesek. Talán pont, azért mert a jó fiúk nem rejtenek annyi izgalmat, mint a rosszak? Vagy ez amolyan belénk táplált kényszer, hogy megmutassuk a szüleinknek akkor sem az lesz, amit ők akarnak? Hiszen a legtöbb apa puskával kergeti el a Mark féléket a lányuk közeléből, az anyák pedig zokogásban törnek, ki ha a lányuk egy ilyet mutat be a családnak, mint „barát”.
- Nos azt hiszem, maradhatunk annyiban, hogy ameddig léteznek a világon ostoba szőke libák addig neked arany életed lesz barátocskám. – ezzel újabbat kortyolok az italából már csak azért is.

A koncertes dolgon jót derülök habár komolyan, hajt a kíváncsiság, hogy vajon milyen lenne, ha komolyan alapítana egy bandát, és valahol fellépnének.
- Komolyra fordítva a szót szerintem, lenne esélye a dolognak és akár kipróbálhatnátok magatokat itt az egyetemen is. Annyi buli szokott lenni ahol itteni zenekarok szoktak zenélni. A csajok persze buknak az ilyesmire és gyakorló pályának nem rossz.

A hangulat eddig elég oldott volt, ám amikor szóba került Franciaország és az elmenetelem Mark igen csak megváltozott. Habár sajnos nem tudok annyira olvasni benne az világosan lejött a számomra, hogy dühös. Bár igyekezett újra és újra lehalkítani magát nem mindig jött össze, sőt… néha kifejezetten megijedtem. Mi üthetett belé? Milyen alapon kér engem számon? Komolyan… sok dilissel volt már eddigi életem során dolgom, ám az éke a gyűjteményemnek egyértelműen Valentine lesz. A stílusa igen csak kiverte nálam a biztosítékot, és hamarosan már azon kaptam magam, hogy az én hangom is fel van emelve.
- Oh bocsáss, meg nem tudtam, hogy neked is előre be kellett volna jelentenem, hogy egy évre elutazom. Talán ha néhány perc erejéig nem a libák szédítésével lettél volna elfoglalva, akkor már napokkal az eltűnésem előtt hallottál volna róla, hogy bizony elutazom. Persze mit is várok tőled, hiszen te képtelen vagy arra, hogy felhagyj ezzel a bájgúnár viselkedéssel és egy kicsit másra, figyelj. Az pedig bocs, de a te bajod, hogy utólag tudtad meg. – hiába is igyekszem nyugodt maradni, csak nem akar összejönni… pedig ez nem jellemző rám, mindig sikerül fenntartanom a tökéletes álarcomat, akkor most miért nem?

- Nem tudtál, senkivel sem értelmesen beszélgetni? Tudod ennek az az oka, hogy az értelmes emberek messzire elkerülnek téged, csak a legalja közeledik feléd. Ezen kívül… ha annyira szükséged lett volna rám, akkor megkerestél volna. Tudod, erre van a Facebook, a Twitter, az msn vagy Alexander Graham Bell nagy találmánya a telefon. Talán hallottál már róla, hiszen megvan „néhány” éve. – forgatom meg a szemeimet.

Amikor Mark hangja lehalkul én is, kezdek egy kicsit megnyugodni. A kijelentése nem mondom, eléggé felkavar, de igaz, ami igaz sosem derült ki, hogy mi mik is vagyunk egymás számára. Ismerősök? Barátok? Haverok? Esetleg több? Tudom nem szép dolgokat, vágtam most a fejéhez, de eléggé észrevehető volt, hogy csak a hirtelen düh beszél belőlem, a legtöbbet nem is gondoltam komolyan.
- Én sem tudom, mit várok tőled… hiszen van, aki sosem változik... - jegyeztem meg szinte suttogva és a padlóba fúrtam a tekintetemet.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mark Valentine
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 19
Join date : 2012. Jun. 25.

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Kedd Júl. 03 2012, 09:05


Tagged: Allie, the lost girl
Words: 1100
Notes: Hát... kissé elragadott a hév, nem csak karakterileg, hanem userileg is. Azért remélem tetszik.

____________________________________________________________________________



Nem tudom, hogy mi vonz Allieben annyira. Talán az, hogy nem ájult el rögtön tőlem, és egyáltalán nem tudtam becsalogatni az ágyamba, pedig egy időben nagyon próbálkoztam. De rájöttem, hogy ezzel nála semmit sem tudok elérni. Kifejezetten lenézi azokat a fiúkat, akik olyanok, mint én – legalábbis a felszín ezt mutatja – épp ezért visszavettem a tempóból, és inkább haverként közeledtem felé. Így már sokkal több eredményt sikerült elérnem. Így is történtek olyan megjegyzések, amik kifejezték azt, hogy mennyire tetszik nekem, mint nő, de ezt inkább egyfajta… játszadozásnak vette fel, és nem vette komolyan. Az elején, pedig valóban nem kellett ezeket komolyan venni. De amikor egyre többet beszélgettem vele, valahogy mégis sikerült őszintén elmondanom a gondolataimat. Ilyen még nem igen fordult elő. Nem tudom, hogy ő észrevette-e ezt a változást, vagy tudja, mikor vagyok igazán önmagam, és mikor csak a felszínt láthatja. Engem megijesztett, hogy kezd leesni az álarcom, érdekes mód csak előtte. Ezért igyekeztem továbbra is csak egyfajta haverként tekinteni rá. De valahogy… nem ment. Ahhoz túlságosan is tetszik.

Büszke, és elégedett mosoly tűnik fel az arcomon, amikor elfogadja a koktélomat. Ez is olyan gesztus, amivel csak őt illettem meg. Jó, persze, sok lányt meghívtam már néhány italra, de saját készítésűre soha. Főzni se főztem soha egy lánynak sem, pedig azt is tudok, hiszen rákényszerültem, hogy megtanuljam. Anyu gyakran olyan fáradt a sok kemoterápiától, hogy moccanni sem tud, így nekem kell gondoskodnom a többiekről. Bár a húgom is tud főzni, de nem mindig van akkor otthon, amikor én. Így általában felváltva szoktunk mindent megcsinálni és az öcsém is gyakran besegít a házimunkákban. Tehát eléldegélünk, és végül is csak ez számít.
- Hát ne is felejtsd, mert nem valószínű, hogy még egyszer lesz ilyen. – Mondom, komolyságot erőltetve az arcomra, és most tökéletesen játszom azt, hogy most bizony ezt komolyan gondoltam. Pedig nem.
- Örülök, hogy ízlik, viszont el kell, keserítselek, a recept titkos, teljesen saját találmány. Eszemben sincs elárulni neked. – Elmosolyodom, és visszaveszem az üveget, majd párat én is kortyolok belőle.
- Ugye? Kár, hogy nem jöttél előbb, különben lehet, hogy egész más érdekességekkel is tudtam volna szolgálni. – Most szemtelen vigyor tűnik fel az arcomon. – Csak erre az alkalomra tartogattam, a receptet. – Bizonygatom.

Igyekszem visszatérni a régi énemhez, ezért inkább beszélek a lányokról. Ha nagyon figyel, észreveheti, hogy alapvető igazságokat mondok el, ami konkrétan nem a hódításaim sikereiről szólnak, hanem egyszerűen a megfigyeléseimről. Mindig is érdekelt, hogy mire gondolhatnak a nők, mik rejtőznek a tetteik mögött, miért teszik azt, amit. Sokan úgy hiszik, hogy a férfiak képtelenek megérteni a nőket, és ez fordítva is így van. Én is ezeknek a táborába tartozom. Ugyan sok típust kiismertem már, de még mindig képesek meglepni. Főleg Allie. Mondjuk őt alapból sokkal nehezebb megértenem, mint a többi lányt, akivel eddig dolgom volt. Épp ezért érdeklődök ennyire iránta, mert szeretném megfejteni, belelátni a gondolataiba, az érzéseibe… de eddig egyáltalán nem jártam sikerrel. Vajon fogok-e valaha is? Azt már csak a sorsra tudom bízni, és csak reménykedhetek. De a beszélgetést kifejezetten élvezem vele, és most perpillanat, egyedül csak ez érdekel. Meg az, hogy végre újra itt van a közelemben.

Úgy látszik azért nem csak én, gondolom úgy az elhangzottakat, ahogy. Ennek örülök.
- Igazam van. – Mondom teljes meggyőződéssel, és magabiztossággal.
- A legtöbb lány az egyetemen, csak egyszerűen ki akarja élvezni az életet. Többségük szintén nem gondolkozik hosszabb kapcsolatokban – tisztelet a kivételnek. Inkább csak szórakoznak, szeretnék kihasználni a fiatalságukat, mielőtt kilépnének a nagybetűs Életbe. Csak akkor gondolkoznak családalapításon, komoly kapcsolatban, amikor már kiléptek az egyetem zárt közösségéből. Legalábbis általában nekem ilyenekkel van dolgom. Persze vannak olyanok is, akik először ebbe a csoportba tartoznak, de miután velem voltak, már egészen másképpen gondolják. Minden ember más, mégis kiismerhetőek. – Nem tudom, miért beszélek ennyit, és miért mondom el újra ennyire őszintén a gondolataimat. Remélem, nem háborítom föl vele. De hát nekem tényleg ez a véleményem.
- Az már biztos, persze, csak ha szexet nézzük. – Értek vele egyet, mosolyogva.
- Bár nekem nem a szőkék az eseteim. – Teszem hozzá.

- A bandával kapcsolatban, egyre szilárdabb az elhatározásom. Majd készítek szórólapokat, vagy megkérem valamelyik ismerősömet, aki tud szépen rajzolni… tényleg te tudsz? Mert akkor boldog lennék, ha segítenél nekem ebben. – Legalább addig is vele lehetnék. Komolyan, olyan, mintha hirtelen kicseréltek volna, mi van velem? Ennyire hiányzott volna? De ezt egyáltalán nem akarom magamnak bevallani. Nem hiányzott és kész. Nem akarok vitatkozni magammal.
- Ha összejönne, akkor csak egyszerűbb lenne bekerülni egy profi bandába később. Ahol dolgozom, úgyis figyelik az ilyeneket, én meg meghúzódva a távolban lesem el a tippeket és ötleteket. – Újabb olyan dolog csúszott ki a számon, amit eddig még senki sem tudott rólam. Mármint, hogy én dolgozom suli mellett. Hiszen… mindig úgy látszik, mintha rengeteg szabadidőm lenne, és nem lenne semmi dolgom. Hát… most már előtte ez sem titok.

Úgy látszik nem csak én lettem dühös, és különösképpen nem is lep meg, hogy ő is ennyire kijön a sodrából. Érthető a dolog, de ezzel még csak tovább szítja bennem a mérget. Hiszen, mit tud ő rólam? Az égvilágon semmit, mégis olyanokat mond, amik abszolút nem igazak. Nem, képtelen vagyok visszafojtani magamba a szavakat, pedig az eszem tudja, hogy az lenne a helyes… és hogy nem szabad lelepleznem magam.
- Ó, igen, persze, minden egyes szabad percemben csak az a célom, hogy lefeküdjek valami ostoba libával. Engem nem érdekel senki és semmi, csak magammal foglalkozom, nem érdekel, hogy el kell tartanom a testvéreimet, nem érdekel az sem, hogy anyám beteg, és végképp nem érdekel, hogy te mi a fenét gondolsz rólam! – A hangomból csöpög az irónia. Már észre sem veszem mennyi minden, szalad ki a számon. Képtelen vagyok féket tenni a nyelvemre.
- Nekem csak az a fontos, hogy végig piáljam az estét a haverokkal, folyton alkoholizálok, és nem, egyáltalán nem kértem meg a csapost arra, hogy segítsen átejteni a többieket, és nekem csak mindig vizet adjon, erős piák helyett! – Oké, most kéne abbahagyni, de rögtön azonnal.

- Igen, hozzám csak a legalja közeledik, de mit gondolsz miért? Mert én úgy akarom. Nem, fogalmam sincs arról, hogy mi az a telefon, és egész nap az interneten lógok, ami mellesleg nekem nincs is, és folyamatosan azt nézem, hogy mikor kegyeskedsz fellépni végre, vagy értesíteni arról, hogy egyáltalán tudjam, hogy mire számítsak. Ugye, milyen jó és szép? Gondolom fogalmad, sincs arról, hogy egy hívás külföldre egy vagyonba kerül, és bocs, de ezt nem engedhetem meg magamnak. – Kapkodom a levegőt ez után a sok kirohanás után, és kicsit ki is vagyok pirulva a nagy felindultságtól.
- Igazad van… valaki sosem változik… ahogy én sem. – Hirtelen mozdulattal felemelem az állát, de mégis gyengéd vagyok. Teljesen kifordultam önmagamból. Mielőtt meggondolhatnám mit teszek, hirtelen lehajolok hozzá, és megcsókolom…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Allie Campbell
Átlag ember
Átlag ember
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 62
Join date : 2012. Jun. 25.
Tartózkodási hely : Los Angeles
Job : Egyetemista & Újságíró

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Csüt. Júl. 05 2012, 04:42


Mark & Allie



Words.: 893
Outfit.: HERE
Music.: Taylor Swift - You Belong With Me
Notes.: Egy csók néha többet mond 1000 szónál Embarassed


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Évek óta abban a szellemben élek, hogy el kell rejtenem azt, aki vagyok. A sebezhető, gyenge, emberi énemet és meg kell bújnom egy álarc mögött, ami a tökéletesség látszatát kölcsönzi nekem. Nem sírhattam, amikor szomorú voltam, nem kiabálhattam, amikor éktelen dühös… nem fordulhattam anyámhoz, ha pasi gondom volt, sem apámhoz, ha nehéz döntés előtt álltam. Nem mutathattam, ki ha valami fáj, sem azt, hogy mennyire gyűlölök így élni. Hogy miért nem? Mert ha tetszik, ha nem gyáva vagyok. Rettegek attól, hogy a szüleim csalódnak bennem, elfordulnak, mint a húgomtól Alexistől, és nem szeretnek többé. Akárhányszor csak eszembe jut ennek a lehetősége görcsbe, rándul a gyomrom, főleg amikor arra gondolok… szeretnek egyáltalán? A tökéletes család látszata évek óta körül vesz minket, mindenki azt hiszi, hogy összetartó, erős kapocs van közöttünk, pedig ez közel sincs így. Látszat minden, belül pedig sötétség lapul, és borzasztó hideg. Mintha csak egy film forgatásán lennénk ahol a kamera egy gyönyörű kastélyt, mutat, ám ha véget érnek a felvételek, és bontani kezdik a díszletet, kiderül, hogy az egész csak egy kartonból összeeszkábált hamis kép volt csupán, semmi más.

Mit kéne tennem most? Folyamatosan ez a kérdés zakatol a fejemben mióta csak fagyni kezdett a légkör kettőnk között. Tudom, sok ostobaságot összehordtam az elmúlt néhány percben, olyan dolgokat, amiket javarészt nem is gondoltam komolyan, mégsem tehettem mást. Ennyire béna is csak én lehetek, nem tudom, hogyan kell veszekedni valakivel. Ch… naná, hogy nem, hiszen soha sem tehettem meg senkivel, most pedig… tehetetlennek érzem magam. Mark olyan dolgokat vág a fejemhez, amik szinte mellbe vágnak… soha sem gondoltam volna, hogy a mögött az érzéketlen bunkó mögött, amit a világnak mutat egy érzékeny, felelősségteljes fiú bújik meg. Álmomban sem hittem volna, hogy baj van a családjában, sem azt, hogy a nagy ivászataiból szinte semmi sem igaz. Szinte sokkot kaptam, ahogy őt hallgattam. Rosszul éreztem magam. Részben azok miatt, amiket mondtam neki, részben, pedig azért mert ennyire vak voltam, pedig igazán felismerhettem volna egy sorstársat, aki szintén egy magas kőfal egy kis résén át próbált meg kommunikálni velem.

Teljesen összezavarodtam, hírtelen… kétségek fogtak el. Képtelen vagyok eldönteni, hogy együtt érezzek vele, vagy inkább pofozzam fel jó alaposan, azért ahogy beszél velem. Normális dolog ez? Szánjam, vagy bántsam? Olyan… leereszkedően beszélt velem, mintha annyit tudna rólam. Fogalma sincs róla, hogy nem önszántamból döntöttem úgy, hogy Franciaországba megyek, és nem éreztem olyan jól magam, mint amit neki mutatni próbáltam. Nem azért tűntem el egy szó nélkül, mert olyan kedvem volt, hanem mert nem tudtam mit is, mondhatnék neki. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen a viszonyunk, hogy egyáltalán feltűnik e neki, hogy nem vagyok itt, és ha igen, érdekli e egyáltalán, vagy éli tovább a kis világ gondtalanul, nélkülem. Tehetetlen voltam, akár csak most. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy egy idióta, mégsem tettem meg, helyette inkább az ajkaimba haraptam és tűrtem, had beszéljen csak tovább.

Amikor végre befejezte teljesen padlón voltam, mégsem engedhettem, hogy ez meglátszódjon rajtam. Az eszem azt súgta, szedjem össze magam, higgadjak le, a szívem viszont vadul vert, azt hajtogatta, ne hagyjam annyiban a dolgot. Végül talán most először az utóbbi kerekedett felül bennem, képtelen voltam befogni a számát, pedig tudtam, hogy nem helyes, amit teszek…
- Mond csak te, tényleg azt hiszed, hogy annyira el akartam menni??? Hogy saját akaratomból szakítottam ki magam egy biztos helyről, ahová mindig is vágytam? Hogy akkora buli volt elhagyni a barátaimat, kiszakadni ebből az egészből és egy vadidegen helyen elölről kezdeni mindent? Te tényleg ezt gondolod? – a mellkasom fel – le járt, annyira kapkodtam a levegőt, az idegességtől pedig teljesen kipirultam.
- Bolond vagy tudd meg! Lehet, hogy nem tudok rólad semmit, de ne tégy úgy, mintha te annyira ismernél, mert fogalmad sincs róla, ki vagyok valójában! Milyen alapon oktatsz ki engem? Milyen alapon kérsz számon? Mintha ezekről mind tudnom kellett volna, holott egy büdös szót sem szoltál… - kezdtem teljesen elveszíteni a fejem…

Hiába igyekeztem egy kis nyugalmat erőltetni magamra, csak nem akart összejönni. Elkeseredésemben már csak visszarogytam a helyemre és azt kívántam bárcsak köddé, válhatnék. Időm sem volt arra, hogy felkészüljek, vagy bármit is tegyek, mert néhány pillanattal, később azzal kellett szembesülnöm, hogy Mark ajkai az enyémre tapadtak. El tudjátok ezt hinni?

Sosem vallottam be senkinek, de titkon, mindig is arról álmodoztam, hogy magam mögött hagyom a tökéletesség álarcát és normális emberként élek, elkövetem a saját hibáimat. Minden embernek szüksége van rossz döntésekre, hiszen csak ezekből okulunk, ezek tesznek azzá minket, akik vagyunk. Hibázni akartam mégsem tehettem meg, soha hiszen akkor számolnom kellett volna a szüleimmel. Most viszont, mégis bekövetkezett a dolog. Hogy miért? Mert ahelyett, hogy azonnal ellöktem volna magamtól őt, alaposan felképeltem volna a merészségéért és elküldtem, volna a fenébe… közelebb vontam magamhoz Markot a gallérjánál fogva és viszonozni kezdtem a csókját, szinte azonnal, gondolkozás nélkül.

Kezdek rájönni, igaz a mondás.: „A rombolás áldás mert ez az egyetlen út, az újjáépüléshez.” Hagytam magam, hagytam, hogy ezúttal elragadjanak az érzelmeim, hogy ne az eszemre hallgassak, és csak azt tegyem, ami jelen pillanatban annyira jó a számomra, és amire olyannyira vágyom. Bár a fejemben hangosan zúgtak a szirénák, és éreztem, hogy nem jó, amit teszek, mégsem törődtem vele. Most nem. Csak Ő rá figyeltem… az ajkaira… a közelségére. Mohón kaptam újra és újra az ajkai után, mint aki egy pillanat alatt akar oly sok dolgot bepótolni. Talán így is van. Néhány pillanat alatt akarok mindent bepótolni, mert ki tudja mi lesz, ha észhez térünk…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mark Valentine
Szekta tag
Szekta tag
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 19
Join date : 2012. Jun. 25.

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Szomb. Júl. 07 2012, 11:29


Tagged: Allie, the lost girl
Words: 937
Notes: De még mennyire... Razz

__________________________________________________



Utáltam, hogy fenn kell tartanom mindig egy álarcot, amivel azt mutatom a világnak, hogy minden rendben van. De szükségem van erre, hogy tudjam kezelni a helyzetet. Kell azért, hogy legyen egy olyan közösség, ahol nem kell felnőttként viselkednem, ahol nem rajtam múlik, hogy a családomnak jut-e étel az asztalra. Nem akarok egész nap azon agyalni, hogy mi lesz, ha anyu hirtelen már nem lesz velünk, ha egyszerűen meghal, és akkor még inkább egyedül maradok. Nem tudok senkire támaszkodni, még rá se, de az egyik szülőmet már elveszítettem, nem akarom a másikat is… Ha csak folyamatosan arra gondolnék, hogy mi lesz ha… akkor egyszerűen belebolondulnék. Kell ez a világ, hogy ne erre gondoljak, ahogy a lányok is csak a figyelemelterelést jelentik nekem. Aztán itt van Allie… akivel olyan jól érzem magam, mint eddig soha senkivel. Hiába vannak ilyen vitáink, akkor is szeretek vele lenni, ez van. Ő is segít kiragadni az otthoni helyzetből, még akkor is, ha neki őszintébben mondom el a dolgokat, mint bárkinek is valaha. Ez, pedig hatalmas dolog a részemről. Soha, senkit sem avattam még így be a bizalmamba, mint őt. Még egyetlen kirohanásom sem volt ilyen heves. Ha mással vitatkozok, ilyen biztos nem fordult volna elő, de vele… olyan más ez az egész. Úgy érzem, mintha teljesen meztelen lennék előtte, ezt természetesen képletesen kell érteni. Sokkal nehezebb előtte fent tartani a látszatot…

Talán ezért esett az annyira rosszul, hogy abszolút nem szólt arról, hogy el fog tűnni, mert ennyire fontos lenne nekem? Egyáltalán nem akarom beismerni magamnak, de azokon a napokon, amikor végre beszélhettem vele, sokkal jobban éreztem magam, még akkor is, ha tök átlagos témákról beszélgettünk. Sőt, már az is mosolygásra késztetett – őszinte mosolygásra -, amikor csak megláttam a folyosón, vagy láttam mosolyogni, vagy csak egyszerűen rám köszönt és elment mellettem. Máig sem tudom, hogy ez miért van így… fogalmam sincs arról, milyen érzések lehetnek bennem, hiszen abszolút nem vagyok ehhez hozzászokva. Csak az egy éjszakás kalandokat ismerem, semmi mást. Soha sem voltam még szerelmes, sőt még nem is tetszett nekem egyáltalán úgy jobban senki, csak úgy figyeltem a lányokat, hogy ezt most itt szívesen megfektetném, de ennyiből ki is merült. De nem hiszem, hogy most szerelmes lennék… vagy nem tudom… Mindenesetre soha nem ismerném el még magamban sem, nem hogy neki. Azt sem szándékozom elmondani neki, hogy mennyire fontos nekem a társasága, vagy pusztán csak az, hogy láthatom.

Amikor elment… csak még inkább belevetetettem magam az egy éjszakás kalandokba, gondolva ezzel azt, hogy sokkal jobb lesz, hamar elfogom felejteni, még akkor is, ha soha többé nem jön vissza. Nem lehetett akkoriban rám ismerni. Nem jártam be órákra, csak a lányokkal foglalkoztam, és egyszerűen semmi az égvilágon nem érdekelt, csak a szex. Egyedül a munkába jártam el normálisan, és amikor annyira kétségbeestem, akkor bezárkóztam a szobámba, és egyszerűen csak gitároztam. Órákig. Habár a többiek csak a lógásaimat, és a gyors partnerváltásaimat vehették észre, én lélekben zaklatott voltam. Főleg mivel akkor történt az, hogy anyu még rosszabbul lett, és nagyon sok ideig kellett a kórházban maradnia. Anyagilag sem volt egyszerű, mert bár a húgom és az öcsém is dolgozik suli mellett, a kórházi számla rendkívül magas volt, ezért örültünk, ha azt ki tudtuk fizetni. Apámhoz pedig soha az életben nem fogok odamenni, hogy pénzért könyörögjek. Túl nagy ahhoz a büszkeségem, hogy ezt tegyem. Nem volt könnyű, és akkor még ő sem volt ott, hogy legalább a látszatát tudjam tartani, hogy mennyire szuperül érzem magam. Ő segíthetett volna… akaratlanul is. Már megint olyan furcsa gondolataim vannak, hogy milyen édes olyankor, amikor beharapja az alsó ajkát… Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom.

Amikor kifakad, még mindig nem nyugodtam le teljesen. Épp ezért, hiába igyekszem nem felemelni a hangomat, még mindig nem megy… egyszerűen túl dühös vagyok, még mindig. Még akkor is, ha az eszem tudja, hogy egyáltalán nem kéne mérgesnek lennem.
- Nem, egyáltalán nem hittem azt, hogy el akarsz menni. Ahogy azt sem, hogy saját akaratodból tetted azt… Nem ezt gondolom. – Egyszerűen elvarázsol azzal, hogy ilyen dühös. Mi van velem? Csak még jobban vágyom arra, hogy közelebb tudhassam magamhoz, és hogy átöleljem… hogy megnyugtassam… és mégis folytatom a szövegelést. Nem vagyok normális, az már egyszer biztos.
- Mit gondolsz, miért nem szóltam?? Mert akkor már eltűntél. Mégis mikor tudtam volna neked szólni?! Egyedül azt hánytorgattam fel, hogy egyetlen szóval sem utaltál arra, hogy egyszerűen csak elmész… Mit gondolsz, neked milyen lenne az, ha én hirtelen elmennék egy szó nélkül, és csak egy év múlva térnék vissza? Lehet, hogy neked semmit sem jelent, de nekem jelentett… – Újra túl őszintén beszéltem, de ilyen helyzetben elég nehéz leállnia az embernek. Viszont az már bizonyos, hogy ennél több elejtett utalást arra, hogy fontos nekem, nem fogok mondani. Hiszen úgyis felesleges.

De ez a hirtelen ötlet, nem tudom, hogy jó ötlet is volt-e, vagy totálisan rossz. Mármint az, hogy megcsókoltam. Egyszerűen nem gondolkoztam tovább, csak cselekedtem, úgy, ahogy a szívem diktálta. Ami eddig nem igen fordult elő. Lágyan, és gyengéden kóstolgatom az ajkait kezdetben, de amikor viszonozza a csókomat, sokkal szenvedélyesebbé válok. Hiszen ki tudja… lehet ez az utolsó alkalmam arra, hogy ezt tegyem. Még szorosabban húzom magamhoz, és a kezeim máris vándorútra indulnak, először az arcán. Utána letérnek a vállaira, egészen az oldaláig, és közben egy pillanatra sem hagyom abba a csókot. Ugye ez nem álom, és ébren vagyok? Biztosan a valóság, mert ilyen intenzíven, még soha nem kívántam senkit. És most nem is csak a szexre gondolok, pusztán már csak arra is, hogy még… még több csókot akarok. Észre sem veszem, hogy a nagy érzelmi viharban egyre kényesebb helyekre is téved a kezem, és nem maradok szolidan csak az oldalánál… Tényleg akaratlan a mozdulat. Nem akarom, hogy észhez térjünk…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Allie Campbell
Átlag ember
Átlag ember
avatar

Piece of me :
Hozzászólások száma : 62
Join date : 2012. Jun. 25.
Tartózkodási hely : Los Angeles
Job : Egyetemista & Újságíró

TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   Szomb. Júl. 07 2012, 22:41


Mark & Allie



Words.: 581
Outfit.: HERE
Music.: Taylor Swift - Love Story
Notes.: A történetünk folytatódik még Hercegem. Embarassed


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egyszer akartam csak önző lenni életemben, azt tenni, amit én akarok, mit sem törődve a következményekkel, az esetleges később felmerülő kérdésekkel, Mark pedig úgy látszik tökéletesen, megérezte ezt és lecsapott a lehetőségre. Mit is mondhatnék? Van, amikor az eszemet túlharsogja valami más, valami erősebb és olyankor képtelen vagyok mindennemű józan gondolatra, helyes döntésre. Tudom, hogy hibázom, ó de még mennyire, hogy tudom most, mégis azt érzem, hogy ezekben, a pillanatban vagyok életemben a legboldogabb... Ez a csók… mintha csak hosszú évszázadok óta vártam volna rá, most pedig, hogy megkaptam, nem akarom, hogy egyhamar véget érjen. Nem akarom, hogy kiszakadjunk ebből a varázslatos néhány pillanatból és újra mi legyünk mi… Mr. Casanova és Ms. Megfontolt… Az ajkaim szinte már kétségbeesetten tapadtak az övéire miközben a karjaimmal átfontam a fiú nyakát és közelebb bújtam hozzá. Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy még többet akarok, több hibát, ha ez annak számít, ám egyszer csak minden széthullani látszott. Mark gyengéd csókja szenvedélyessé vált, néhány pillanattal később pedig megéreztem, hogy a kezei felfedezőútra indultak rajtam. Először csak az arcomon, és a vállamon, majd lecsúszott az oldalamra. Bevallom őszintén ez még nem is zavart, sőt… kifejezetten jól esett, ám amikor már érzékenyebb területekre kalandozott mintha csak leforráztak volna.

Olyan hírtelen löktem el magamtól, akkora lendülettel, hogy még én magam is beleszédültem.
- Mégis….mit képzelsz, mit csinálsz? – nem is tudom pontosan, kitől is kérdeztem ezt. Tőle, vagy inkább magamtól? Hogyan dőlhettem be neki? Biztos vagyok benne, hogy ez is csak egy újabb próbálkozása volt arra, hogy ágyba vigyen én, pedig kis naiv azt hittem… őszinte. Olyan hülyének érzem magam. A szívem mintha csak kettétört volna, borzasztóan fáj. Nesze neked Allie Campbell hibázni akartál, hát most megkaptad. Az arcomon egymást váltogatták a különböző érzések, amiket sajnos most képtelen voltam elrejteni. Fájdalom, keserűség, csalódottság, kín, düh…
- Hülye barom! – léptem hozzá közelebb majd egy hatalmas pofon csattant az arcán. Édes istenem mit is vártam tőle? Hogy megváltozik? Hogy csak én kellek majd neki? Hogy nem csak a szex jár majd a fejében?
- Soha többet… soha többet ne gyere a közelembe… - akár csak a hangom, én magam is megremegtem, a torkomban pedig hatalmas gombócot éreztem. Istenem Allie szedd már össze magad, nehogy elbőgd magad előtte, ezt az örömet igazán nem adhatod meg neki. Gyerünk kislány, bírd ki még egy kicsit.

- És én még azt hittem… - a beszédem a sokktól és a hírtelen felindulástól kusza lett, zavaros. Azt sem tudtam már lassan, hogy hol vagyok, ki vagyok, és miért történik ez velem. Egyet tudtam csak biztosra, hogy el akarok süllyedni, eltűnni a világ szeme elől az ostobaságommal együtt. Hiába is igyekeztem visszatartani, a könnyeim erősebbek voltak nálam, s utat törtek maguknak, hogy aztán végig gördülhessenek az arcomon, s a padlón koppanva szenderüljenek jobb létre. Most az egyszer még a tökéletes álarcom sem volt képes megvédeni, elrejteni engem Mark elöl… Sebezhetővé váltam, engedtem neki, ő pedig megforgatta bennem a tört, ahogy kell.
- Menj a francba Valentine… - ezzel hátrálni kezdtem, majd amikor éreztem, hogy könnyeim hamarosan újra felülkerekednek rajtam szaladni, kezdtem ki az épületből. Nem tudtam pontosan merre és miért, csak annyit, hogy minél távolabb akarok kerülni tőle, a hiszékenységemtől, a butaságomtól. Mindentől… és mindenkitől.

Futás közben majdnem fellöktem néhány diákot a folyosón, de most még arra is képtelen voltam, hogy elnézést kérjek tőlük.
- Hé Allie jól vagy??? – hallottam meg Jeremy, az egyik szaktársam hangját ám már túl messze jártam ahhoz, hogy visszaforduljak. Csak futottam, futottam miközben átkozni kezdtem a napot, hogy egyáltalán felébredtem, és bejöttem ide…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie   

Vissza az elejére Go down
 
Hey sweetheart! Do you remember me? ~ Mark & Allie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ana and Sten ;; were you a bad girl, sweetheart?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The secrets of Los Angeles :: Welcome to Los Angeles :: Malibu :: Pepperdine University-
Ugrás: